Nem teljesen fair az elsőfilmes rendezőkkel szemben, ha A bűnösre (Den skyldige) mutogatunk, hogy lám, lám, ilyennel érdemes kezdeni. Hiszen ki mondta, hogy ne szabadna akár már elsőre nagyot álmodni, mégis lenyűgöző, hogy valaki olyannal rukkol elő, amihez egyetlen szoba és kevés pénz kell, ellenben irtózatosan precíz dramaturgiai építkezést és tökéletes színészi játékot kíván ahhoz, hogy működjön. Szóval az elsőfilmes Gustav Möller nem vállalt keveset, de feltehetően legalább a finanszírozást viszonylag könnyű volt összerakni. (A rendező svéd ugyan, de a film dán pénzből készült, és ez Dánia idei Oscar-nevezése.)
Egy természetes fény nélküli, funkcionális irodahelyiségben vagyunk, egyenruhás nők és férfiak ülnek monitorok előtt, headsettel a fejükön – ide futnak be a 112-es számra érkező segélyhívások. Főhősünket, Asgert (Jakob Cedergren) szűk másfél órán át csak ebben a közegben fogjuk látni, a forgatókönyv szintjén mindössze telefonbeszélgetései és kollégáival folytatott párbeszédei felhasználásával kell karaktert építeni.
Beérkezik az első néhány hívás Asgerhez, és Möller és írótársa (Emil Nygaard Albertsen) már fel is skiccelt nekünk egy kicsit arrogáns, túlzottan is magabiztos, de vicces és értelmes fickót, akit cseppet sem rendít meg egy drogtól paranoiás vagy egy prosti által kizsebelt telefonáló. Osztja az észt és az igazságot; nem biztos, hogy ezt várnánk egy pozíciójában levő profitól, de reakciói emberiek, utálni ezt a fickót biztosan nem fogjuk.
 Jelenetek a filmből |
Aztán befut egy teljesen másmilyen hívás. Egy kétségbeesett, elrabolt nő telefonál, akit egy férfi visz furgonnal, ki tudja, hova. Rögtön behúzza Asgert és minket is, végre itt van valaki, akit tényleg meg kell menteni. Sosem fogjuk megpillantani ezt a nőt és fogvatartóját, sem a további rendőröket, akiket Asger munkakörén messze túllépve bevon a helyzet megoldásába, sem a nő egyedül otthon maradt kislányát. Csak Asgert és közvetlen kollégáit látjuk, a statikus kamera a játékidő legnagyobb részében Cedergren arcán időz, minden a forgatókönyvön és a színészen múlik.
A könyv nem tökéletes, mégis mesteri: az információ picike morzsákban, kiváló tempóban történő adagolása és a késleltetések remekül működnek, iszonyú izgalmas végig a film, még az sem baj, hogy egyszer-egyszer előre kikövetkeztethetjük, mi fog történni. Miközben Asger nemcsak a hatáskörét, de a legális lehetőségeket is meghaladva mindent megmozgat, hogy megmentse a nőt, közbecsepegtetve megkapjuk az információkat róla is. Megtudjuk, miért ül itt, amikor nem is ez az igazi munkaköre, szakmai és személyes drámája briliánsan rajzolódik ki szintén csakis a telefonbeszélgetések alapján, és traumája lélektanilag hitelesen fonódik össze az aktuális szituációval.
Asger – és vele együtt mi is – óriási érzelmi amplitúdót jár be, miközben férfiasan zárt arca egészen kis lépésekben tárja fel magát, és a térben is csak egy nagyon meghatározott, szimbolikus pályán mozog: a kellemetlen mesterséges fénnyel megvilágított közös helyiségből egy ponton átvonul egy üres szobába, ahol egyedül vezényelheti le a szabálytalan mentőakciót, itt egyre inkább elsötétedik, beszűkül körülötte a tér, míg a film végén újból kijön a fényre, ami a mostani és korábbi tetteiért való felelősségvállalással egyenértékű. Ez a koreográfia és az alakítás szervesen olvad össze, és Cedergren egyszer sem kamuzik vagy esik ki a ritmusból, színészi szempontból hibátlan a film.
 A képek forrása: MAFAB |
Újabb bravúr, hogy a humor egész végig be-bekúszik a filmbe. A skandináv rendezők érthető módon utálják, ha egy kalap alá veszik őket, Magyarországról nézve mégis látni valami közöset abban, ahogyan a dán filmekben folyton felüti a fejét az ironikus, sokszor morbid humor. Itt ennek teljesen életszerű változatát kapjuk: Asger sok beszólásán lehet nevetni, és az írók még akkor is tökéletesen betolnak egy-egy apró viccet, amikor a feszültség már a robbanásponthoz közeledik, és mégis sínen marad a film.
Mivel Asgeren kívül a többi kulcsszereplőt csak telefonon keresztül halljuk, a hangok óriási jelentőséget nyernek. Gyanítom, a hang utómunka lehetett az egyik legnagyobb tétel a költségvetésben: izgalmas és lenyűgöző, ahogyan a telefonból beszűrődő háttérhangokkal, zörejekkel is adagolják az információt az alkotók, és ahogyan bizonyos hangok felerősítésével, eltorzításával vagy lehalkításával Asger lelkiállapotát húzzák alá úgy, hogy eközben realisztikus marad az ábrázolás.
Nem lep meg, hogy A bűnös a cinefestes díjazást megelőzően a Sundance-en és a rotterdami filmfesztiválon is elnyerte a közönségdíjat: nagy látvány, vér és akció nélkül ad meg mindent, amit a moziban egy thrillertől várunk. Olyan feszültséget és izgalmat, aminek tétje is van, mert az utolsó pillanatig drukkolunk, hogy a vonal mindkét végén megússzák a dolgot.