Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

PROFI TÖMEGMÉSZÁRLÁS

Utøya, július 22.
2018. szept. 23.
Norvégia újkori történetének talán legnagyobb nemzeti tragédiája Utøya szigetén következett be. 2011. július 22-én a szélsőjobbos nézeteket valló Anders Behring Breivik 69 embert mészárolt le a Munkáspárt nyári táborában. Az áldozatok 11 és 25 év közötti fiatalok voltak. Róluk szól az Utøya, július 22. című film. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Míg Velence fesztiválközönsége után októberben a Netflixen mi is láthatjuk, mit gondol a norvég tragédiáról Paul Greengrass (a Július 22. című filmről írott kritikánkat ld. itt  – a szerk.), akit olyan mozik után, mint a Véres vasárnap vagy a United 93-as, nyugodtan tekinthetünk a nagy visszhangot kiváltó, fájdalmas történelmi események szakavatott tolmácsának, addig a norvég Erik Poppe filmje megidézi, mi történt azon a kollektív tudattalunkba örökre beégő tragikus nyári napon. 

Krónikásként Poppe a realista-dokumentarista megközelítésre szavaz – főszereplőnk, Kaja (Andrea Berntzen) útját követjük végig a szigeten, ahogy egyik helyről a másikra menekül, hol egyedül, hol egy kisebb bujkáló társasághoz csatlakozva. A kézikamerás megoldás természetesen adja magát: Kaja zaklatottságát, az instabil, félelemmel teli állapotot formai szempontból a legjobban és a legpontosabban így lehet kifejezni. Ha a kamera nem épp Kaja nyomában rohan, az ő szemszögéből pásztázza a tájat menedék és társak után kutatva. 

Mindez igen intenzív, intim megközelítést jelent: a néző úgy érzi, az események sűrűjébe került. Szintén a valós idő érzetét kelti, hogy egyetlen hosszú snittet látunk (legalábbis így érzékeljük, bár természetesen vannak a filmben rejtett vágások). És értsük most a valós időn tényleg a valós időt: Breivik tömegmészárlása, akárcsak a film, 72 percen át tartott. Egyszóval Erik Poppe formai szempontból tényleg mindent „bedob” (és akkor még meg sem említettük a rengeteg közeli képet és a profin kivitelezett „vége csavart”). 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Talán épp a techné az, ami miatt a film csak félig-meddig működik. Hatásos, de főként a szaktudás tekintetében, egy ilyen téma feldolgozásánál pedig nem biztos, hogy az a legjobb nézői reakció, ha egy-egy jelenetet nézve elismeréssel adózunk annak, milyen ügyesen oldotta meg azt a rendező. Pedig ez már az első pillanattól fogva tetten érhető: amikor Kaját először meglátjuk a film elején, úgy fest, hogy a lány „kiszól a nézőhöz”, majd észrevesszük, ahogy kicsit oldalról is megmutatja a kamera, hogy valójában az anyjával beszél telefonon – az egyik fülében végig ott volt egy fülhallgató, amit a kameraállás miatt nem láthattunk. 

A telefonálgatással amúgy is csak végig gond van a filmben. Egyrészt nem egészen világos, hogy a mobillal felszerelt Kaja, amikor többször hívja az anyját, miért nem kéri meg egyszer sem, hogy értesítse a rendőrséget, másrészt igen hatásvadász jelenetek szerveződnek a technikai eszköz köré. A magára hagyott, rezgésre állított telefonok drámaian jelzik, hogy a tulajdonosuk már nem él, jobb esetben a külvilágtól elvágva bujkál valahol a szigeten. Egy tinilány mellkasán ott pihen a telefon – a kijelzőn pár másodperccel azután, hogy a lány meghal, megjelenik a Mama felirat. De ugyanilyen hatásvadászatnak tűnik a sárga pulóver és esőkabát szerepeltetése is (à la Schindler listája piros kabátos kislány), vagy amikor Kaja belekezd Cindy Lauper True Colors című számába, miközben az egyik sziklamélyedésben bujkál a férfi főszereplő Magnusszal (Aleksander Holmen).

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A vége főcímből megtudjuk, hogy Kaja tulajdonképpen kitalált figura, igaz, a filmet a túlélők elbeszélései ihlették. Ha viszont a rendező emléket akart állítani az áldozatoknak, miért kellett ehhez egy kitalált figura kitalált története? És ugyanez a dilemma fennáll abban az esetben is, ha az volt a célja, hogy egy „túlélő filmet” rendezzen. Minden vitathatatlan jószándék ellenére ugyanis az a szemszög, azok a formai megoldások, az az építkezés, amikkel a stáb él (újabb példaként: a gyilkosnak végig csak a sziluettjét látjuk, a közeledő távolodó lépteit vagy a közelben és a távolabb elsütött puska hangát halljuk) az Utøya, július 22.-t leginkább a „túlélő filmekhez” teszi hasonlatossá. A zsánerkoncepciót a „vége csavar” ráadásul még idézőjelbe is teszi – anélkül, hogy lelőnénk a poént, annyit elmondhatunk, hogy Poppe ismét csak egy ügyes formai megoldást választ, aminek elismeréssel adózunk, vagyis újra előbukkan a filmet végig kísérő dilemma: nem az volna inkább a célszerű, hogy megrendüljünk?

Az Utøya, július 22. legfőbb problémája, hogy a profizmus és a stáb technikai tudása minduntalan felülírja az nézői azonosulást. Így a vége főcím után tényleg csak a kínzó kérdés marad: jó, de mi volt a célja ennek a mozinak? 

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek