Már a tartalomjegyzék anti-filosz közvetlenséggel fogalmazott címei is sejtetik, hogy nem véresen komoly elméleti alapvetést tart a kezében az olvasó. A fejezetcímek ugyanis olykor kijelentések: „A fényképezést kezdetben nem tekintették művészetnek”, vagy „Az avantgárd testábrázolás a lélekre helyezi a hangsúlyt”, máskor kérdések: „Ötlet, vagy modell? Melyik legyen előbb?” aztán meg „Hagyjuk tönkremenni filmjeinket?” Ez utóbbira még én is – bár nem fotózom, de gazdaságos életvitelemnél fogva – nyögöm: Ne!
Szóval nincs az a könyvektől ódzkodó, ám az aktfotózás izgalmai és rejtelmei (mintha e kettő ebben az esetben fedné egymást) iránt élénken érdeklődő fényképészinas, aki kedvetlenül tenné le az első lapozás után a művet, de nincs ezzel másképp a recenzens sem, akit ugyancsak a nyitány stílusa csalogat beljebb. Ekkor – és még sokáig – a szövegtől messze vagyunk, mert a következő lapok képanyaga „nem hagy” olvasni, annyi kuriózumot terít elénk a szerző. (Ez az élmény egyébként végig megmarad, kifejezetten erőszakolni kell az írott passzusokban való elmélyülést, amiből egy újabb archív kép láttán rögtön ki is esünk. Mellesleg már az első egész oldalas aktnál legyökerezünk – lehet, hogy csak a nők? – nem akarván hinni a szemünknek, hogy Edward Weston 1936-ban készített fotóján a modellnek nincs szőrtelenítve a lába.)
A kezdetek szinte egybeesnek a fotográfia térhódításával, az itt közölt anyagban egy 1852-es Hermann Krone-fotó indítja a kronológiát, s Delacroix barátjának, Eugène Durieu-nek a képei folytatják a sort. Az utóbbi modellbeállításai láthatóan a képzőművészeti akt-típusokat idézik, ami nem véletlen, mivel a képek kettejük közreműködésével, a festő műtermében készültek. Még sokáig „kísért” a grand art, az első fotográfiai évszázadban különösen a romantika, annak is leginkább keleties témavilága és/vagy kellékezése. A romantikus hatás még a XX. századra is áthúzódik, nem kevés fotográfiai giccset inspirálva (ld. Jules Richard: Fürdőző nők, 1912 körül). A szimbolizmus sem hatástalan, de míg Rudolf Koppitz mozgástanulmánya (1927) a testvérműfaj hangulati-kompozíciós paraméterei között mozog, a (fotográfiában) még ma is módfelett kedvelt stílus újabb kori variánsain – a kötet második felének frissebb készítésű alkotásain – túlságosan is kimódolt, s így bizony nem ritkán agyonkombinált, szentimentálissá fajuló képek tolmácsolják az elvont fogalmak ruhátlan alakokkal történő megjelenítéseit.
A nemzetközi avantgarde (a cseh Frantisek Drtikol expresszionista filmmel rokonságot mutató képei) és a hazai nagy elődök (Pécsi József, Máté Olga, Angelo F. Pál) bemutatásával zárul az aktfotográfia történetét bemutató rész, de a ritka képi csemegékről (amelyek a hozzánk közelibb időben is teremnek, mint például az ukrán Szergej Buszlenko lírikus és ironikus hangszínt ötvöző kompozíciói) a továbbiakban sem kell lemondanunk. Eifert János, a könyv szerzője régi motoros: rutinos aktfotográfus, fotóstáborok, külföldi és hazai kurzusok, számtalan workshop gyakorlott szervezője, előadója – könyve az itt szerzett tapasztalatainak összegzése. Ezt az albumot sikerült úgy összeállítania, hogy mindenkihez szóljon (még akkor is, ha ilyen nincs), mert az aktfotózási óhajon túl mást felmutatni nem tudó kezdőktől a kollégákon át (mert egymás munkáival és saját fotóikkal találkozhatnak az oldalakon) a tájékozott és a kevésbé művelt, vagy egyszerűen csak kíváncsi érdeklődőkig a legszélesebb réteg talál benne valami neki szólót.
Az első csoport valószínűleg az itt összegyűjtött technikai eligazításokat és az önzetlenül átadott trükköket fogja fejbe vésni, a problémás természetű fotósok Eifertnek talán elhiszik, hogy a modell is jogokkal rendelkező ember, s aki eddig csupán saját, bombasztikus ötleteinek tulajdonította helyi sikereit, esetleg rájön, hogy a színekről és felületekről se árt tudni valamit. Viszont aki otthonos a képzőművészetben, nagy kétségekkel és hiányérzettel küzdi át magát a vonatkozó részeken, s jobb híján maga találja meg a mélyebb összefüggéseket az exkluzív képanyagot böngészve. És ez sem utolsó szórakozás.
Nemcsak a szöveg csúszkál itt-ott – főleg a szerző profiljától távolabb eső részekben -, de a könyv elején a képek közé is pottyant néhány kakukktojás. Mert ezek nemcsak, hogy nem „aktok” (azaz nem felelnek meg a fejezetcímül választott definíciónak: „Az akt nem témája, hanem formája a művészetnek”), de még rossz szájízt is hagynak maguk után. A mérőléc mellett álló, szemből és oldalról is megörökített (1870) meztelen fiatal dél-ausztráliai bennszülött nő nyilvánvalóan vizsgálat tárgya, s a kilenc évvel későbbi, ruhátlan zulu asszonyokat ábrázoló képeslap – a mellékelt üzleti magyarázat ellenére – sem illik a „művészi” koncepcióba.
A szerző stílusa amúgy beszélgetősen könnyed és szabad. Szinte halljuk a szöveget, így tarthatja előadásait is, érdekesen és személyes példáival átitatva. Nem is klappol a külcsín és a belbecs, hiszen testes mérete, kemény borítója és drámai hatású fekete színe ellenére az Aktfotográfia inkább kézikönyv, hasznos tanácsok garmadájával. Ez még a szubjektív (ön)elfogultságot is megengedheti, a nagyszámú saját reprodukciót illetve a meglehetősen szervetlenül kapcsolódó fotográfus-portrékat a könyv végén.
Amilyen ellentmondásos a könyv, olyan ambivalens a megítélése: nem fehér és nem fekete, viszont a szürkével még köszönőviszonyban sincs.