Apám, a mások hőse
Érdemes a zenés doksikat figyelni a Cinefest programjában: tavaly bemutatták többek közt a Placebo: Alt.Russiát, amit tudomásom szerint csak akkor, Miskolcon lehetett nagyvásznon látni Magyarországon, idén pedig egy hasonlóan izgalmas és moziforgalmazásba biztosan nem kerülő filmet válogattak be, A zajban rejlő lehetőség – Conny Planket (Conny Plank – The Potential of Noise). Conny Plank minden krautrock-rajongó istene, legendás hangmérnök és producer, aki a 70-es és 80-as években olyan együttesekkel és zenészekkel dolgozott, mint a Kraftwerk, a Neu! és a Can-alapító Holger Czukay, de olyanokkal is, mint a Eurythmics, a Scorpions és a Whodini nevű hiphopformáció.
Bevallom, én Conny Plank-téren tájékozatlanul ültem be a filmre, ami ezért rengeteg újat mondott nekem, de azt gyanítom, a rajongóknak is sokat ad, mert friss interjúkban láthatják megszólalni kedvenceiket, Planket pedig sok, bájos archív felvétel idézi meg. Az 1987-ben, mindössze 47 évesen elhunyt producer sztorijának a fia, Stephan Plank ment utána, aki ugyan nem rendező, de egy tapasztalt dokumentumfilmessel, Reto Caduffal együtt készítette el filmjét. Mivel Stephan még csak 13 éves volt, amikor apja meghalt, az első pillanattól fogva nyilvánvaló, hogy nem egy sima zenei doksit látunk majd, hanem egy fiút kísérünk az apja megértése felé vezető úton.
De ezt a szálat a film igazán csak a játékidő kétharmadánál veszi fel, addig Connyról csak mint zseniális producerről hallunk zenészek, zenei újságírók és más szakmabeliek szájából. A Neu!-alapító Michael Rothertől kezdve a DAF Robert Görljén és a Scorpions-tagokon keresztül a Eurythmics David A. Stuartjáig rengetegen adtak interjút a filmhez, és ezekből a beszélgetésekből szépen kikerekedik egy nagyon hízelgő kép Connyról, a zenészekkel különleges kapcsolatot kialakító, soha semmit rájuk nem erőltető, de belőlük a legjobbat kihozó csodaproducerről. A legtöbben úgy beszélnek a Connyval folytatott közös munkáról egy Köln-közeli farmon kialakított stúdiójában, mint soha meg nem ismételhető élményről, amelynek során a kreativitás különleges pillanatait élték meg.
 A zajban rejlő lehetőség – Conny Plank |
Közben néha felbukkan Conny is, aki elmondja, hogy ő a médium a művész és a szalag közt, és csak olyanokkal dolgozik, akikhez tud valamiképpen kapcsolódni – ezért például a U2-t visszautasította, mert Bonóhoz egyáltalán nem tudott. Az archív felvételekből és visszaemlékezésekből kirajzolódik Conny társadalom peremén működő, wolperath-i miniuniverzuma, zenével, drogokkal, bohém ruhadarabokkal és irigylésre méltó szabadsággal. Azonban a kép szélén valahol ott kukucskál végig egy kisfiú, aki édesanyjától, a Conny világát valamennyire normális keretek közt tartó Christától talán kapott elég szeretetet, de az apja számára sosem volt prioritás. A felnőtt Stephan nagyon ritkán mondja ki, hogy „apám”, legtöbbször Connyként hivatkozik ő is az apjára, pedig interjúalanyai többségét kiskora óta ismeri.
A film vége felé megjelenik Stephan saját családja is, együtt visszamennek a farmra, megmutatja a gyerekeinek, hol nőtt fel. Nyilván jelentőségteljes pillanat ez számára, de talán a németes távolságtartást és visszafogottságot okolhatjuk azért, hogy ez a személyes szál mégsem bomlik ki teljesen. Élesebben is szembe lehetett volna állítani Connyt, aki a zenészeinek mindent megad, azzal a Connyval, aki elhanyagolja a fiát. Ez némi drámaiságot vitt volna a filmbe, de úgy tűnik, a zárkózott Stephan érzékenységétől ez távol állt volna. Így mi sem hatódunk meg igazán.
Nem veszünk ki egy filmet?
A másik dokumentumfilm, amire eljutottam idén Miskolcon, a Volt egyszer egy téka című gerillamozi volt, ami az Odeon videotéka-hálózat 25 éves történetét dolgozza fel, elsősorban a dolgozók és egykori tékalátogatók nagyon személyes visszaemlékezéseire támaszkodva. Nem vártam tőle sokat, csak azt, hogy kellemesen nosztalgikus érzésekkel töltsön el engem, aki gimnazista és egyetemi éveim alatt a Hollánba, majd a Puskinba jártam filmekért, és a pénztárcámban még Miskolcon is ott volt a Corvin téka tagságija. Ez maximálisan teljesült, az egyik interjúalany Odeonosoknak címzett, „várom, hogy kijöjjetek DVD-n” megjegyzésén sikerült elkönnyeznem magam.
Aki a szélessávú internet elterjedése előtt, az 1990-es és kora 2000-es évek Budapestjén művészfilmeket akart nézni, annak lényegében két lehetősége volt: vagy beleöregedett a várakozásba, amíg valamelyik művészmozi egy retrospektív keretében műsorra tűzte azt, amit látni szeretett volna, vagy kivette az Odeonból, és megnézte videón. Bognár Péter, az egyik alapító-tulajdonos aranyosan idézi fel a kezdeteket: a Hollán tékát szép polcokkal, igényesen bebútorozták, aztán tíz-tizenöt centi távolságra egymástól elhelyezték a polcokon azt a 13 db VHS-t, amely a kezdeti kínálat volt az 1993-as nyitáskor. Aztán viszont irtó gyorsan felpörögtek és nélkülözhetetlenné váltak a filmrajongók számára.
A rendező, Csizmazia Gábor a lehető legszemélyesebb indíttatásból kezdett bele az eredetileg csak rövidfilmnek tervezett, alacsony költségvetésű doksiba: ő maga is tékás volt a Corvin moziban üzemelő Odeonban, és a téka januári bezárása kapcsán döntött úgy, hogy emléket állít a budapesti kultúrintézménynek, ami neki – és a többi tékásnak – érezhetően szinte az otthona volt. Jó viszontlátni az arcokat, akik anno a pult mögött álltak, de ha sosem jártam volna az Odeonban, ha nem lenne hozzá érzelmi viszonyulásom, akkor is kiderülne a filmből, milyen fontos szerepet töltött be.
 Volt egyszer egy téka. A képek forrása: MAFAB |
Nemcsak az érthető módon elfogult egykori tékások beszélnek arról, hogy az Odeon közösségi helyként és kultúraközvetítőként funkciójában messze túlmutatott egy sima tékán, hanem a volt kuncsaftok is pontosan ugyanerről számolnak be. Pálfi György például elmeséli, hogy amikor Final Cut című, több mint 400 alkotásból összevágott filmjén dolgozott, reggelente felhívta az odeonosokat, hogy, mondjuk, „ma csókjeleneteket keressetek nekem”, és délutánra oda volt készítve neki egy rakás releváns film. Mások arról mesélnek, hogy nem is annyira a filmekért, inkább a beszélgetésért jártak az Odeonba, Varró Attila filmtörténész-filmes újságíró pedig megosztja velünk, mekkora élmény volt számára, amikor rájött, hogy ez egy olyan téka, ahol a tékással lehet filmekről eszmét cserélni.
De a Volt egyszer egy téka túlmutat a nosztalgiázáson azzal, hogy az egész VHS-korszaknak állít emléket. Az interjúk közé kedves információs jeleneteket ékeltek, amelyekben Simon Kornél foglalja össze a videoszalag, a videolejátszó és a tékák történetét, szó esik a hangalámondás mai gyerekek számára valószínűleg felfoghatatlan intézményéről, és tiszteletét teszi a legendás szinkronhang, Bozai József is. Ha az unokaöcsém legközelebb kérdően meglengeti előttem az egyik szekrényem mélyéről előásott VHS-kazettát, majd megmutatom neki ezt a filmet.