A hangverseny újdonságát a Baráth Emőkével való közös fellépés jelentette – az együttműködésük több éves múltra tekint vissza, tehát nem jelent újdonságot, hazai pódiumon azonban még nem léptek fel együtt. Ami a lényeget illeti: kettejük zenei, hangi és egyéniségbeli összhangja imponálónak bizonyult. A hosszú időn át kiugró és rendkívül ígéretes tehetségként elkönyvelt Baráth Emőkének az utóbbi évek során felívelő nemzetközi karrierje tökéletesen megérdemelt, mert együtt járt művészetének elmélyülésével, a kifejezési skála kiszélesedésével és árnyalatainak megsokasodásával, valamint a test- és arcjáték, általában pedig a színészi képességek kibontakozásával. Ez tette lehetővé, hogy Philippe Jarousskyval, akinek személyes kisugárzása, ember- és érzelemábrázolásának hitelessége és intenzitása régóta megkülönböztetett helyet biztosít a falzetténekesek – és általában a barokk opera világának énekesei – körében, teljes értékű párt alkottak, és nagyszerűen ki tudták aknázni azokat a lehetőséget, amelyeket ez a Händel sokszínű világát remekül reprezentáló válogatás kínált számukra.

Philippe Jaroussky és Baráth Emőke

A program oszlopait a körültekintően megválasztott duettek – illetve kettős accompagnatók, jelenetek – szolgáltatták. A koncert mindkét félidejének első vokális száma, illetve záródarabja egy-egy duett volt; az első részt egy szerelmi vallomás (Ariodante) nyitotta és egy szomorú, feszültségekkel teli kettős (Rodelinda) zárta le. A második félidő szikrázó összecsapással (Serse) kezdődött, és – természetesen – a boldog beteljesülés idilljével zárult, visszatérve egyszersmind az est kiindulópontjához, a nyitányt is szolgáltató Ariodantéhoz. A két duett között pedig a hangverseny mindkét részében váltakozva két-két szólót adtak elő mindketten, még arra is ügyelve, hogy az első részben Baráth Emőke, a másodikban Jaroussky nyissa a sort; és az op. 6-os concerto grossókból is mindkét félidőben három-három részlet csendült fel átvezető zeneként.

Jaroussky, mint a hangverseny elején bejelentették, megfázással küzdött, és indiszpozíciója ellenére vállalta a hangversenyt. S valóban, igen szokatlan volt hallani, hogy a technikai értelemben is mindig a tökély kapuit ostromló énekes egy-egy hangja nem volt teljesen pozícióban, sőt – mondjuk egy fél hajszállal – alacsonyabb is volt az ideálisnál. Elsősorban a lassabb tempójú tételekben, így a nyitó duettben és a Parnasso in festa című serenatából való gyász-áriában volt ilyen módon tetten érhető az énekes esendősége (a koncert második felében azonban már alig-alig voltak érzékelhetők a betegség nyomai). Ám ezek az apró gyarlóságok pontosan annyi jelentőséggel bírtak, mint Richter melléütései: a zene rendjét, a kifejezés intenzitását nem tudták kikezdeni, s a hallgató teljes művészi élményben részesült. Másik áriája, a gyűlölködően ellenséges „L’aura che spira” kezdetű (Giulio Cesare), ugyanolyan szuggesztív és meggyőző volt, mint a másik „negatív” darab, Baráth Emőke megelőző, oboaszólós féltékenység-jelenete („Geloso tormento”) a fiatalkori Almirából.

Fotók: © Nagy Attila, Müpa

A második félidő felvillanyozó veszekedős duettjén kívül – Baráthnak már az ellenszenvesen peckes bejövetele színészi telitalálat volt – két ária bizonyult különösen emlékezetesnek; mindkettő kiemelkedően magas színvonalú kompozíciós szempontból is. Az egyik a „Che sento? Se pietá?” kezdetű ária a Giulio Cesaréból, egy zaklatott, sötét színekkel átitatott, harmóniailag rendkívül izgalmas darab, amelyet az énekesnő rendkívüli kifejezőerővel, zeneileg gyönyörűen megformálva adott elő.

Az egész hangverseny tetőpontjának, sőt a barokk operaműfaj kifejezési lehetőségei teljességét kibontó élménynek bizonyult az Ariodante „Scherza infida” című áriája Jaroussky előadásában. A hűtlenség tragikumát az obligát fagott sötét hangszíne és a lúdbőröztető bőgőpizzicatók húzzák alá ebben a rendkívül komplex, izgalmas ritmusokat és harmóniákat halmozó, hatalmas ívű áriában, amelyben mind a fagott szólista Nicolas André, mind pedig maga Jaroussky az elképzelhető legszuggesztívebben, a zenével tökéletesen azonosulva adott elő.

Végül meg kell emlékeznünk az Ensemble Artaserséről, illetve annak koncertmesteréről, Raul Orellanáról is, akik igen fegyelmezetten, precízen és kidolgozottan, a hangszeres effektusokat gondosan kidolgozva, plasztikus dinamikával látták el feladatukat; külön dicséretet érdemelnek az oboa- és a csellószólam tagjai, illetve a teorbán játszó Miguel Rincon Rodriguez.