Szevasztok, heló, lapátolok. 

 

Mert visszajöttem. Sokszor megyek el, hát sokszor is jövök vissza, leszánkózom a pokolba, a menyországból jövök vissza, leugrik az ember cigarettáért, Amerikából telefonál egy nap múlva, interurbán. Mi a jobb, elmenni vagy visszajönni? Ezt nem lehet megmondani, a drámairodalom, a novellairodalom, az akármilyen irodalom tudja, hogy minden mozdulásban ott a tragédia nagybecsű lehetősége. Visszajönni, mint Odüsszeusz, vagy mint Darvas Iván. Vagy mint az őrnagy Tótékhoz. Köves Gyuri is megérkezett egyszer csak, haza, vagy hova. 

 

Vagy vissza se jönni, teszem azt, de ebbe már nem megyek bele. Én elmenni is szorongok, és visszajönni is szorongok, viszont most, ennyi bevezető után, elárulhatom, arra értem vissza: össze van szarva a kert. Elmegy az ember az élete egyik nyáridős kisvegyesébe, leszed a polcról néhány szóképet (lángos), néhány skiccet (fröccs) vagy ilyen senkiházi kisgondolatot a világ működéséről (palacsinta), az öregedésről (sült keszeg), a házasságról (a harmadik, legjobb gumilabda), és mire visszajön, megint beszartak hozzá. 

 

Ki kell lapátolni. Ki is fogom. 

 

Kezemben volt ezen a nyáron sokat különben egy afféle antológia, ami epikai műveket, úgynevezett novellákat tartalmazott. Köszöntem szépen. Huszadik századi történetek. A magyar próza színe-java. Nahát, hogy a huszadik század! Készítettem egyszer, régen, nagyon fiatalon interjút egy katolikus pappal, gólyafészkes csongrádi faluban szolgált, hol minden bicikli és talicska lefékezett a kocsma előtt, de még a keselyűortodox Kerekesné háború előtti Csepelje is, 

és ő, ez a szelíd papember azt sóhajtotta már sokadjára, 

jaj, a huszadik század, elhomályosult a tekintete, könnybe lábadt valóban, 

jaj, a huszadik század, és én akkor azt gondoltam, végre megtudom, 

milyen volt a huszadik század, 

megtudom, mi a lényege, az esszenciája, 

és akkor az a gyönge, vékony kis pap azt mondta, hogy 

fárasztó volt.

Ennyi. 

Nagyon elfáradtam ettől a századtól, Ernő.

Isten, én, meg az olyan faszingerek, mint te, Ernő, hát bassza meg, csak csóválta a dérette fejét hosszan, és nézte, hogy dúdol a Kálváriadomb oldalában a katángkóró. A szomszédban ki volt kötve a kecske, azt mekegte fél órája, van isten, van isten, van isten.

 

Itt a kezemben ennek a fárasztó, bonyolult időszaknak a novellatermése. Válogatás, na persze. Most akkor okoskodjak arról, mi a novella? Mert különben miért is ne tehetném. Írtam néhány darabot a jelképes lábtörlő alá, a kulcs(ok) mellé, honnan az égbe szállnak a lányok és a fiúk, és azt hiszik, az a végtelen. Csillagom, kicsi szívem, ott is van plafon. Majd bele is vered magad. 

 

Na, a szög például novella. A kereszt is novella. Annyi csak. Egy szög, fenntart, odafog, van egy képe, egy polca, egy embere. Meg hát novella az utcalámpa, a kapualj, egy árok, a frissen kikapart gödör, amibe mindjárt belelőnek, miközben a magával eltelt, gőgös regény az utca, a köz, a szélfútta főutca. És a lapátolás? A novella nem visz föl mindent, nem tart meg mindent, de azért. Úgy metszed ki az égből azt a valamennyit, hogy ami kimarad, hogy egyébként az is benne marad. Aki novellát ír, annak tudni kell egyenletet, hogy két ember, három egyenlete, mert a novella ez is, a lét kamaradarabja, a lélek logikázása, az emberi arc vízre varrása, passzé. Az ember gyanútlanul benyit a spájzba, jé, a kompótok szép, melodikus sora. Az irodalom ott kezdődik, hogy a kompótról eszedbe jut az emberi kéz, ami, mielőtt leszedte az almát, körtét, cseresznyét, még pénzt számolt, imádkozott, ölt, ölelt, vagy lassú, maszturbáns örvényeket kevergetett a fulladozó öle fölött. 

 

Olyan jó lett nekem azon az egyik augusztusi napon, hőség volt, lassú lélegzés, nővények tétova szomorkodása. Mondom, az a novellaantológia volt a kezemben. Azt olvastam. Vagy ötven szerző írása, lapozgattam egyiket a másik után, benyitok az ajtón, lakás, belső tér, nagy, nem nagy, olyan, mintha varázslatban lennék. Csáth vagy Spiró. A fiatal EP. vagy Karinthy Ferenc gyönyörűsége, Baracklekvár.  PNL. vagy Cholnoky Viktor. Olyan szerzők is akadtak tehát, akiket ismertem még személyesen, vagy ismerek, szervusz. Mondd, neked szartak-e a kertedbe, míg odavoltál. Hát hogyne szartak volna, persze, Ernő. Lapátoltál? Hát persze, persze, Ernő.

 

Olvastam azokat, akiktől a legtöbbet tanultam, akikhez, amikor még bizonytalan voltam és éhes, hasonlítani akartam. Olyanok is voltak, akiket sokáig nem értettem. Akiket érteni véltem, De olyan is akadt, akitől semmit sem tanultam, alig ismertem, a nevét talán, de a név képviselte életet, a név képviselte történeteket, jószerivel egyáltalán nem. Úgy olvastam, mint a gyerek, aki sorba próbálja a játékait. Elég gondosan időzik a mimézis kisszerkezetével, nézi a játékot, azt a kicsiny, imitáló műszert, a valóság semmise mását, használja, nem elhasználja, csak ő is mímel vele, aztán az újabb után nyúl. És közben jó. Közben lesz egy olyan érzése, ami régen, de tényleg milyen régen kerítette hatalmába. Nem kényszerből olvas. Nem kötelességből. Hanem mert jó. Jó ezekkel a régiekkel lenni, akik nem is olyan régiek, és tudtak annyit, mint mi, de még azt is mondom, tudunk annyit, mint ők, de ezek a tudások nem veszekednek, ezek a tudások tegezik egymást, mintha lenne egy életen, halálon átnyúló respekt és becsületi viszony, ezek a tudások nem listáznak, nem akarnak foglalni, újrapozicionálni, kertet elrondítani. De azért ezek a tudások mégis csak olyanok voltak, hogy tudták, hogy lapátolni is kell. Lapátolni, lapátolni. Ami talán nem is novella, csak az élet. 

 

(Noran, Huszadik századi magyar novellák, válogatta: Szilágyi Zsófia)