Revizor: Hat előadást rendeztél az évadban, és eljátszottad III. Richárdot. Szerinted is jó évadot zársz?

Alföldi Róbert: Inkább azt mondanám, hogy különösen jó találkozások voltak idén. Például a budaörsiekkel most dolgoztam először, és A félelem megeszi a lelketben is nagyon erős csapat jött össze, A salemi boszorkányoknál pedig már harmadszor dolgoztam a szombathelyi társulattal.

R: Hernádi Judittal dolgoztál már korábban?

AR: Nyolc-tízévente dolgozom vele. Egyszer csináltunk egy Szentivánéji álmot Szegeden, máskor egy Csárdáskirálynőt, de ilyen komoly munkánk még sosem volt együtt. Huszonvalahány éves voltam, mikor Horvai István rendezte az Utazás az éjszakábant a Pesti Színházban, és ott Judit volt az anyám, én pedig a kisebbik fiú. Nagyon jóban lettünk, közel kerültünk egymáshoz, és ez a közelség azóta megmaradt. Amikor azt gondolom, hogy az anyag, amin dolgozom, őt is érdekelni fogja, hívom.

R: Azt hiszem, hogy Hernádit A félelem…-ben láttam a legjobbnak, mióta követem a pályáját. Ez talán azért van, mert ritkán osztanak rá ilyen mély és sokrétű szerepet…

AR: Pedig Judit nyitott, intelligens és nagyszerű színésznő. Nyíltan tudunk egymással kommunikálni, és annyira megbízunk egymásban, hogy sosem kell felesleges köröket futnunk.

R: Mert van, akinél felesleges köröket kell futni?

A III. Richárdban. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu

AR: Biztos, de én nem szoktam (nevet). A német színészeknél például bajban voltam ezzel. Ahogy én dolgozom, az nekik agresszívnak tűnt. Amíg nem látom az alapját annak, amit létre akarok hozni, addig nagyon határozottan kommunikálok, és nem érdekel, hogy ki mit gondol róla. Muszáj összeraknom azt a szerkezetet, ami a fejemben van. A német színészek roppant öntudatosak, és úgy érzik, hogy nem vonom be őket eléggé az alkotás folyamatába. Én pedig a próbafolyamat elején képtelen vagyok arra, hogy közösen keresgéljek a színészekkel. Ezért a munkafolyamat náluk mindig konfliktusos volt.

R: Nagyon érdekes ellentmondás, hogy az általad vezetett Nemzeti Színházra mindig úgy gondoltam, mint a demokrácia színházára. Egyrészt a műsorpolitika, másrészt az azt övező konkrét politikai események miatt. Eközben pedig a rendezői színház egy erősen hierarchikus intézmény. Lehet egyáltalán a színházi munkát liberalizálni?

AR: A Nemzeti egy liberális, szabad színház volt, én pedig diktatórikus vezető. A kettő szerintem nem mond ellent egymásnak: a munkában diktatúra volt, de a színházban való létezés nem a hatalomról szólt. Vezetőként nagyon fontos lefektetni a szabályokat, ez alakít ki felnőtt helyzetet a beosztottak számára is: ha te tudod, hogy én mit szeretnék, akkor el tudod dönteni, hogy azt akarod vagy sem. Tehát a munkában diktatúra volt, de egyébként nem volt fontos, hogy ki az igazgató. Én nem úgy voltam a büfében, mint az igazgató.

R: A műsorpolitikán erősen átütött a liberális értékrend. Fontos volt, hogy ezzel mindenki egyetértsen a társulatból? Csak így lehet egy politikai attitűdöt a színpadon hitelesen képviselni?

AR: Dehogy. De olyan helyzetet teremtettünk, amiben a munkatársaink el tudták mondani, hogy valamivel nem értenek egyet.

R: És ez azt jelentette, hogy valaki visszaadhatott egy szerepet?

AR: Volt ilyen is. Olyan is, hogy valaki megnézett egy előadást, és elmondta, hogy bár nem ért azzal egyet, amit ez a világról közvetít, mégis jó előadásnak tartja. A „mit keres ez itt?” jellegű hangok mindig kívülről jöttek, sosem belülről.

A salemi boszorkányok. Fotó: Weöres Sándor Színház

R: És ezek a külső hangok szerinted mennyit tettek hozzá a legendához?

AR: Ezen mindig meg szoktam sértődni (mosolyog). Világos, hogy ez sokat hozzáad, de ha a művészi munka nem lett volna érdekes, biztosan nem így emlékeznénk erre az időszakra. A harmadik évtől elkezdett a közönség közösséggé válni, sokaknak kialakult valami személyes élménye a színházzal kapcsolatban, ezért tudott ilyen romantikus lenni ez a történet.

R: Több kategóriában vagy jelölt idén a Színikritikusok Díjára. Mennyire gondolod a magyar színikritikát átpolitizáltnak?

AR: Ti itt éltek, ebben a világban, és az a munkátok, hogy arról írjatok, amit erről a világról mondanak mások. Nem tudod magad függetleníteni ettől a társadalmi közegtől, bármennyire szeretnéd. Amikor olvasok egy kritikát a Nemzeti Színház Bánk bánjáról, ott már átpolitizálásnak látom, hogy a cikk bevezetője arról szól, én hogyan rendeztem meg a Nemzetiben a Bánk bánt. És ez nem rossz vagy jó, még azt sem mondom, hogy nincs létjogosultsága, csak erősen befolyásolja a társadalmi közeg, hogy milyen jelentése lesz. Közben sajnálom, hogy nagyon kevés lehetőség nyílik arra, hogy az előadásokról érdemben beszélgessünk.

R: Én is sokat kérdeztelek politikáról, pedig szerettem volna az előadásaidról beszélgetni. Szerinted miért nem beszélnek az emberek előadásokról?

AR: Nem mernek, mert ez is nagyon át van politizálva. Másrészt pedig megsértődünk, támadásnak vesszük mások véleményét.

R: Akkor én most mégis megpróbálom. Chicagót rendeztél az évad végén, és volt benne valami, amit nem értettem. Mikor megláttam az előadás plakátját, az hittem, hogy az előadás arról fog szólni, hogy a magyar Velma Kellyk és Roxie Hartok azok a mélyszegénységből érkező emberek, akiknek nincs más választásuk a boldoguláshoz, mint a gyilkosság és a prostitúció. A Cellatangóban ezt a koncepciót is láttam, de az előadás mégis valami másra fut ki. A két nő az utolsó jelenetben két utolsó bűnözőként áll előttünk. Őket mi, a közönség emeltünk magunk fölé, és így a cinkosaik vagyunk. Hogy jön össze a kettő?

A félelem megeszi a lelket. Fotó: Átrium

AR: Pont így. Van az előadásban egy átverés. Hiszen ugyanígy átverődünk a társadalomban. Az előadás elején látunk egy kiszolgáltatott nőt, akinél el tudjuk fogadni, hogy gyilkol, aztán látjuk, hogy kihasználja a helyzetét, ott nézőként mellé állunk vagy nem, állandóan billeg a viszonyunk a szereplőkhöz. Ott van például VV Évi, mindenki lekurvázta, aztán szerencsétlen lett, akkor sajnáltuk, elhagyta a gyerekét, nem sajnáltuk, felemeltük, elejtettük. Ugyanilyen zavaros a viszonyunk ehhez a valóságban is. És nem biztos, hogy aki a főszereplője egy ilyen történetnek, az dönthet róla, melyik polcra kerül. Például a két kislány, aki a plakáton szerepel: ha megkérdezed valamelyiket, mi akarsz lenni, ha felnősz, azt válaszolja, híres és gazdag. Ha megkérdezed, hogyan, azt válaszolja, nem tudom. Komoly társadalmi probléma, hogy sok gyereknek ennyi a jövőkép. A Chicago épp emiatt van jól megírva, és a 74-es ősbemutató Bob Fosse rendezésében is pontosan erről szólt.

R: A salemi boszorkányokat rendezted meg idén Szombathelyen. Miközben az előadást néztem, azon gondolkodtam, vajon szerinted volt-e rendszerváltás. Sokat hangoztatott közhely – és szerintem nem is igaz -, hogy Magyarországon nem volt rendszerváltás.

AR: Persze, hogy nem igaz.

R: De közben az előadás mégis arról szól, hogy cserélgethetjük a jelképeinket, ez attól még mindig ugyanannak a művháznak az aulája ugyanazokkal az emberekkel…

AR: Szerintem nem éltünk a lehetőséggel. Hogy én úgy gondolkodom a világról, ahogy, hogy beszélek arról, amit gondolok, vagy az, hogy úgy érzem, társadalmi felelősségem van, azért alakult így, mert nekem megtanították a tanáraim, hogy lássak, hogy vegyem észre, ha valaki bajban van, hogy figyeljek arra, miben élek.  Tőlünk, magyaroktól úgy várták el, hogy tudjuk, mit jelent a demokrácia, hogy senki nem magyarázta el nekünk, mi az. Nem véletlen, hogy azok a mechanizmusok tudnak újra működni, amik között 50-60 évig éltünk, azokat jól ismerjük.

R: Ez a visszalépés játszódik le a színházban is? Andrei Şerban III. Richárdjánál például azt éreztem, hogy a szöveg mögé rejti a politikai tartalmat ahelyett, hogy explicit módon kimondaná.

AR: Nem hiszem, hogy Andrei összekacsintós előadást akart volna rendezni. Nem lehet, hogy te vagy inkább megfertőzve azzal, hogy mindenben az aktuálpolitikai utalásokat keresed?

R: Nem hiszem, tényleg van benne pár aktuálpolitikai utalás…

AR: Most nem a III. Richárdra mondom, hanem az egész szakmánkra: ahol gyávaság van, ott visszajön a kacsintás. De van a magyar színházban a kritikusok támogatásával egy nagyon erős ellenérzés a kimondással kapcsolatban. Ez színházkultúra kérdése is. Felénk a nagyon egyenes fogalmazás nem divat, ha valaki mégis így beszél hozzánk, fintorgunk.