Friss, fiatalos koncepciót hirdet a promóciós anyag. Hogy ezt maga az előzmény, a szereposztó tévéshow jelenti-e, vagy az előadásmódot jellemző diákszínjátszós amatőrizmus, nem tudni.
 Koronázási ünnepség |
Az előadás szerkezetét tekintve duplán keretes. A szereplők civilruhás bevonulása, a jelmezek megtalálása, majd levetése a Jézus Krisztus Szupersztárt idézi. (Bár ahogyan azokat a már jelmezes táncosok a ruhafogasként is funkcionáló hatalmas kereszteken körbehordozzák, inkább mobil madárijesztők jutnak a recenzens eszébe.) A Webber-mű vissza-visszaköszön a produkcióban: a pogányokat úgy űzik ki, ahogyan Jézus tette a kufárokkal, az Oly távol vagy tőlem István-szólama és –tartalma behelyettesíthető a Getsemánéval. A második rétegben, ha már problémás uralkodói házról van szó, mi más analógia kínálná magát, mint a Hamlet. Papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet – nem, ez nem a Mézga család, hanem a fejedelmi tabló, amelyen ott áll a szegény, semmiből jövő és semmibe távozó, egy dal erejéig felbukkanó Táltosasszony (Fejes Szandra) kivételével mindenki. Koppány kicsit megváltozik a darab végére, dísz-ősmagyarja szaggatott, véres tunikára cserélődik, és hiába teszi kezét biztatón-megértőn unokaöccse vállára, mintha a hangulat – István királlyá koronázását ünneplő, lufis házibuli ide, Szent Imre születése oda – immár fagyosabb lenne.
 Érkezés – civilben |
Harmadik réteg azonban nem sejlik fel; s hogy a vékonyka szüzséjű darabban Szikora János újra felfedezte a drámai szálat, amire már Iglódi István is felfűzte István, Réka és Gizella kapcsolatát (Réka és István közt több volt, mint unokatestvéri pajtásság, s ezzel Gizella abszolút tisztában van), az csak a bánatát óriás libacombba fojtó királyné külsőségeiben mutatkozik meg. Ennél jóval nagyobb izgalmakat és mélyebb rétegeket tartogatna az az alapvetés, aminek eljátszására viszont színészileg teljesen alkalmatlanok a férfi főszereplők: Szikora olvasatában két azonos intellektusú és erejű férfi kerül szembe, akik politikusként eltérően, ám ugyanolyan felelősséggel gondolkodnak népük sorsáról. Így aztán hiába fosztja meg a rendező Koppányt a lázadó (az ősbemutatótól eredeztetően rockzenész) kliséktől, ha a folyton terpeszben álló Vadkerti Imre szomorú-szép szemével csak a semmibe tud révedni, súlyt a figurának nem ad. Igaz, Feke Pál sem bír kifejezetten uralkodói karizmával. Hiányzik mögüle az erős anya, a Nofretetének hajkoronázott aszexuális Sarolt szerepében Éder Enikő karót nyelt poszt-klimaxos jelenség. És ezeket a hiányosságokat nem lehet titkolni a sokkamerás felvétel agyonvágott és egymásra úsztatott képein sem.
 Gizella (Simon Boglárka), István (Feke Pál) és a kis Szent Imre |
És nemcsak az ensemble megjelenéséből vagy karakterteremtéséből hiányzik az átütő erő, amit a Dóm téren hadonászással és – különös tekintettel Sur, Solt és Bese szerepében Kristóf István, a Társulat-kezdősúlyát egyre inkább visszanyerni látszó Mező Zoltán, valamint Nagy Szilárd, és a Tordát játszó Tóth Attila eszköztárára – a szöveget szájba rágó ripacsériával próbálnak leplezni, hanem a hangokból is. Megbosszulja magát az erőltetett menet, a lépten-nyomon elénekelt keresztmetszet, az egymás után ötszöri, négyezer-négyezer-ötszáz néző előtti fellépés akkor is, ha gyakorlattal és megfelelő hangképzési ismeretekkel rendelkezik az énekes-színész, nemhogy rutintalan, színpadi tapasztalattal nem rendelkezők esetében, akik értelmezés nélkül, unalmas táncdalfesztiválos nótákká transzponálva, frazírozva ordítják a mikroportba a számokat. A play-backről szóló zene és a bejátszott steril kórusok lélektelenítik a kínlódást. Igazságtalanok lennénk azonban akkor, ha nem emlékeznénk meg Derzsi György elegáns és magabiztos Asztrik-alakításáról.
 Totál (Forrás: Szegedi Szabadtéri Játékok) |
Forog a díszlet, hol a várban, hol a vár előtt vagyunk; repkednek a fejpántra erősített műcsimbókban lógó hajak, suhognak a kvázi-korabeli jelmezek, ám az előadást a bugizó lovagok, a Gizella (Simon Boglárka) és Vecellin (Wunderlich József) sóvárgó dalát ellenpontozó várkapu előtti össznépi dugás, és a magyarság gondjaitól fejét fájlaló Koppány feleségeinek (Molnár Ágnes, Töreki Andrea, Papp Annamária) ösztrogéntől irányított dinamizmusa sem teszi életnedvtől duzzadóbbá. Mert szép-szép a koreográfia és a színpadkép Királydomb-hommage-a, a „nemzeti rockopera” szellemének továbbélése, nem kellene elgondolkodni azon, hogy a vinnyogós-vendéglátósra hangszerelt Himnusz színpadi zene, és nyugodtan végig lehet ülni?
Kapcsolódó cikkeink: Nyári fesztiválok 2008
Vö. Molnár Gál Péter: Sikerrel nem vitatkozunk!
Csáki Judit: A fehér ló
(A kritika a 2008. évi előadás alapján készült – a szerk.)