Zoltán Gábor könyve, ahogy már az Orgia is, lényegében egy nagyon lelkiismeretes, levéltári kutatásokon alapuló dokumentumregény, amelynek témája a 20. századi nyilas mozgalom, az antiszemitizmus részletes bemutatása, egészen az I. világháborútól a felszabadulásig. Egy szűkebb régió, a Városmajor környékének szélsőjobbos történetével és annak a szereplőivel foglalkozik, de nem nyújt visszapillantást az asszimilációval, a korán kibontakozó zsidóellenességgel kapcsolatban. Csupán neveken, az egykori lakók szellemi irányultságán keresztül bontja ki a művet, megengedi, hogy kézről kézre adják egymásnak a történet szálait, a század elejétől egészen a nyilas uralom bukásáig. Fontos a szerző érintettsége, aki ezen a környéken gyerekeskedett, itt lakik ma is, apai részről zsidó származású, másrészt olyan jellegzetes keresztény-úri városrész lakója, amely tagadhatatlanul máig megőrizte konzervatív-jobboldali jellegét. Ahogy egy helyütt megállapítja, a tizenkettedik kerület a nyilaskeresztes mozgalom hatékonysága szempontjából a csúcs. 

Szenvtelen, könyörtelen próza ez, amely az események pontos rögzítésén nem lép túl, nincsen benne érzelmi szál, a képzeletét is csak ritkán hagyja elrugaszkodni a dokumentumok tényszerűségétől. Ugyanakkor jól érzékelhető, hogy míg a könyv első harmada alaposan átgondolt, a forrásokat, a föltalált iratokat logikusan és fegyelmezetten rendezi egymás mellé, a mű további része már kevéssé mutatja ezt az írói tudatosságot. Sokat kalandozik, ide-oda csapong, némi fegyelem és nem kevés húzás jót tett volna az anyag befogadhatóságának.

A szégyenletesen nagyszámú szereplőgárda figurái mind az említett szellemi mozgalom valamilyen néven nevezett valóságos személyiségei, akik a legalsó néposztálytól egészen az arisztokráciáig képviseltetik magukat. A regény legpontosabb tematikai meghatározása ez lehetne: Zsidógyűlölet a 20. századi Magyarországon. Ennek első jelentős harcosa Szabó Dezső, aki Ady költészetéből szívta magába az „ősmagyar faj” zsenijének kultuszát, akit viszont szerinte megrontott a Nyugat szelleme, ti. a zsidóság, a folyóirat köré gyülekező mecénás-alkotói elit. Írók közül is jó néhányan említtetnek a könyvben, így Erdélyi József költő is, aki szintén a környék lakója, miután boldogan elfoglalja egy elhurcolt zsidó család lakását. Németh László, Szabó Lőrinc, Tormay Cécile, s aztán a keményvonalas nyilasok: Wass Albert, Nyírő József. S hogy az író kitekintése nem ér véget 1945-ben, néhány alkalommal a jelen állapotokról is megemlékezik, az már a fenti névsorból is érthető, hiszen igencsak megszaporodtak manapság azok az emléktáblák, amelyek a fenti írók jelentőségét hivatottak hirdetni. (A regény legtragikomikusabb mozzanata, amikor Szabó Dezső és Kosztolányi a kommün bukása utáni hetekben felkeresik Rákosi Jenőt, hogy vállalja el a „keresztény írók egyesületének” elnöki tisztét. Amit Rákosi az írók efféle megkülönböztetése okán megtagad.)

Lehetetlen még csak vázlatosan is felsorolni, hány ember bukkan fel a könyvben, s miféle gazságok, tébolyult eszmék kavarogtak ezekben a fejekben. Zoltán kiemeli az Erdélyből idemenekültek nagy számát, akiket vérig sértett a húsz éves román uralom, s akik közül külön számon kell tartani Kun András ferences szerzetest, aki igencsak elöl járt a nyilas tanok terjesztésében és a vérengzésben, úgyszólván hazajött ölni. Meglepően sok jász-kun származással büszkélkedő egyén is tárgya a könyvnek, ami talán mindig is szittya, a másságukat hangoztató büszkeségük elfajzása lehet. Innen jött Endre László is, aki bizonyosan a legbűnösebb a magyar zsidók deportálásáért, majd a nyilasok rémuralmáért. Egyet kell értenem, mára szólóan is a könyvben szereplő Schopenhauer-idézettel: „A büszkeség legolcsóbb fajtája a nemzeti büszkeség. Aki ugyanis ebben szenved, az önmagáról menten elárulja azt, hogy semmi olyan személyes jó tulajdonsága nincs, amivel büszkélkedhessék, különben nem nyúlna olyan valamihez, amiben annyi millió emberrel kell osztozkodnia.”

Míg egészében valóban nem mondhatjuk, hogy tudományos hitelességű művet tartunk a kezünkben, addig a sokféle vélemény ütköztetésében, a fasizmus lélekre-szabottságában, a rejtett összefüggések kimutatásában igenis nagyon súlyos igazságokat és az olvasó számára döbbenetes tényeket tár fel a Szomszéd. Időben és térben a Maros utcai Zsidókórház betegeinek és dolgozóinak 1945. január 14-ei kiirtása áll a mű középpontjában, majd a szomszédos idősotthon lakóinak, nagyrészt magatehetetlen, járásképtelen betegek legyilkolása. Ehhez kapcsolódnak aztán végtelen füzérként a közben idetelepedett nyilasok hónapokon keresztül tartó rémtettei, amelyeket a szépirodalom nyelvi eszközeivel képtelenség megidézni. Zoltán Gábor elsősorban arra koncentrál, hogy megnevezze ezeket az embereket – esetenként felidézze életútjukat -, ne maradjanak arctalanok, ha már az áldozataik többségét névtelenül nyelte el a jeges Duna árja. A szellemi vezetők egy része különös módon annak a Rákosi Jenőnek a leszármazottja, akinek a Nyugat fénykorában olyan sok baja volt a liberális értékeket képviselő írókkal. A legkegyetlenebb és emberségükből teljesen kivetkőzött nyilasok között ott találjuk a Megadja testvéreket, akik különös sportot űztek az áldozatok kínzásából, szexuális megalázásukból, amely sokszor már az elviselhetőség határát is túllépi az érzékenyebb lelkületű olvasókban. Gerebics, Szécsényi, Bokor, Kun, Barcsay Géza… folytathatnánk végtelen hosszan a neveket. Azokét, akik megkapták méltó büntetésüket, s döbbenetes számban azokét, akiknek a felszabadulás után semmiféle bántódásuk nem esett.  Ahogy a nevek sokasága, úgy a legvisszataszítóbb gonoszságok leírása is taszítja és riasztja az olvasót. (Azoknak a neologizmusoknak, mint „úsztatás”, „köpülés” stb., amelyek ennek az évnek a termékei, semmiképpen nem felelnek meg az ember állati ösztöneiről szóló mélylélektani elméletek. Mert ez már túlcifrázott rokokó, és ekképpen ennek a végtelen történetnek a befejezhetetlenségét sugallja, s így nyelvileg követhetetlenné, és ábrázolhatatlanná válik a valóság.) A szerző a polgárháború kifejezést ajánlja eme borzalmak definíciójaként. Amíg azonban a lágerekben éppen az áldozatok eldologiasítására törekedtek, addig ezekben a cselekedetekben éppen felerősödik az egyén, egy bizonyos társadalmi csoport végső megalázása, a legrafináltabb bosszú, amelyben éppen a személyiség testi és lelki megcsonkítása a cél.

A könyv címe pontosan kifejezi az akkori magyar társadalom hosszú éveken keresztüli agymosásának eredményét, azt az erkölcsi mélypontot, amikor a rettegő, végleg kisemmizett állampolgárokat sokszor a közvetlen szomszédja, házbéli jó ismerőse jelentette fel. A mellékelt, kézzel rajzolt térképeken szinte utcáról utcára, házról házra bejárhatjuk az egykori rémtettek helyszíneit. Maga a regény nincs kiszakítva a történelmi időből, nagyon is a mára fókuszál. A kerületben az utóbbi évtizedekben megszaporodtak a fentebb említett szélsőjobboldali, náci szellemiségű írók emléktáblái, így maga a leírhatatlan történet is példázatként hat. Az is nyilvánvaló, hogy Bayer Zsolt leginkább Szabó Dezső szellemi örököse, és még vérgőzös stílusával is rá hajaz. Az meg aztán az ízléstelenség és politikai aberráció mesterműve, hogy a hajdani nyilas pártház szomszédságában állították fel az árpádsávos műkövekkel körülvett Turul-szobrot, ahol ünnepségek alkalmával hozzá illő öltözetben emlékeznek az egykori „hősökről”. Hasonlóan baljós szellemet idéz, ha Pongrácz Zoltán, egykori főnyilas zeneszerző lehetett az MMA tagja, majd alelnöke. Annál egyértelműbb az is, hogy mit szeretne a mai hatalom, amikor a liberalizmus túlsúlyáról és kiszorításáról beszél a magyar kultúrából, átélhették ezt már a harmincas években eleink, amikor a zsidó művészek, orvosok, értelmiség túlsúlyáról elmélkedtek a korabeli publicisták, és nem is következmények nélkül. „Akik újraélesztették a turulokat, és az árpádsávos zászlókat, akármit hangoztassanak is, nem mást akarnak, mint félelmet kelteni másokban.”- írja Zoltán Gábor. 

Mi tudjuk, hogy kikre érdemes hallgatnunk, kiknek a hangja erősít meg valamiféle otthonosság érzésében. Őket is megidézi az író. Márait, Mészöly Miklóst, Weörest, Kassákot, Vas Istvánt, Solti Györgyöt, Bartókot, Fenyő Miksát, Jávor Pált, Babitsot, Bibót, Márffy Ödönt, csak néhányat azok közül, akik valamiként kötődtek ehhez a környékhez. Sokan élünk ebben az országban, de mintha soha többé nem lehetne már egyféle önazonosságtudatunk; idegen volt és idegen is maradt tőlünk ennek a régiség ódiumával átitatott eszmének minden deleje. S ha ezeket a jellegzetes megnyilvánulásokat halljuk, akkor joggal kérdezzük akár a hatalom csúcsán ülőktől: ti lényegében kik vagytok?