Érdekes kérdés volt, hogy ez az oktett, melyben Gadó Gábor az egyetlen magyar résztvevő, a többi tagja francia, holland és belga, mennyire magyar. Csakhogy az ilyen kérdések ma már nem relevánsak, az országhatárok összefüggésében nem fontosak. Persze feltehető kérdés, sőt taglalandó részletkérdés, hogy: Hol…?, mint ahogy minden lemezfelvétel minden részlete érdekes valamennyire. Ezt a lemezt például a Tom-Tom stúdióban (Budapest) rögzítették tavaly, és Párizsban hozták végleges formába („mastering”).
Az európai jazzéletben az integráció a politikában látott látványos és sokszor sikertelen nekiveselkedések nélkül zajlott le, az olyan határsértők, mint Gadó Gábor, adják a normát. Gadó a Budapest Music Center, a legfontosabb kortárs magyar jazz- és klasszikus zenei kiadó meghatározó alkotója, párizsi és pesti jazzkozmopolita. Az együttes tagjai, akikkel a gitáros más felállásokban is együtt dolgozik, a Gadó-BMC együttműködés tengelyén beforgatva rendszeres vendégek Magyarországon. Alban Darche négy éve adott ki náluk először lemezt, vonósnégyessel kiegészítve trióját.
A címből és a három trombitás felállásból arra lehetne következtetni, hogy ezúttal rezes parádéban lesz részünk. De már az első számtól fel kell adjuk ilyen várakozásainkat, ez nem az európai klasszikus zenéből ismerős diadalmas, katonai vagy udvari hangszer (a borító is ironikusan utal erre). A bőgő-dob kísérte Geoffroy Tamisier trombita-szóló lelki fájdalmakról mesél, értékvesztést mutató, lefelé ívelő dallamíveket ad, a tempóval együtt a hangulati ív nem kap fel a magasba, bár a szaxofon kaleidoszkópus színeket visz bele az elégikus témába. Sajnos, csak érzem, hogy ezt a tenorszaxofont Darche szólaltatja meg, de nem tudom. Darche mellett ugyanis még egy szaxofonos hallható, a zenekarvezető elhívta Sylvain Rifflet-t tenorozni és baritonszaxofonozni, de az egyes szaxofonszólókat nem tulajdonították az előadóknak a lemez borítóján, ahogy a trombitásokéit. Azért megkockáztatom, hogy ez a Lee Konitzra és más altszaxofonosokra (!) utaló hangvétel inkább a csodagyerekként indult Darche-é lehet.
A 35 éves Darche talán még a rá jellemzőbbnél is kevésbé akar tour-de-force-t elővezetni hangszerén, bebop-os futamok is csak mutatóban hangzanak fel. A kortárs zene határterületén járunk, a zenekar vezetője és tagjai hallhatóan sokkal nagyobb örömüket lelik a kollektívan alkotott részekben, mint a szólóparádékban. A három rezes csak egyszer mutatja meg, azt is csak röviden, hogy mit játszhatna – ti. fanfárt – ha akarna és az is Tamisier szerzeménye, a többi mind Darche-é. Közös megszólalásaikat az epikus kedv és az expresszivitás jellemzi. Talán a címadó szám második variációja (tétele?) a legjellemzőbb ebből a szempontból, amiben a leghangsúlyosabb szóló Gadóé. Nagyon erősen szvingel vele a ritmusszekció, a második szám viszont raveli keringő-parafrázis, vagy inkább enyhén őrjítő keringető, Eric Vloeimans bizarr szólójával. A harmadik szám mellett mindenképpen méltó a külön említésre a Hypocoristique, amelyen ugyancsak Gadó szólója emel nagyot. Itt, és a zárószámban az együttes nem átall klasszikus szépségeket egy-egy az egyben, posztmodern áttételek nélkül felmutatni.
Darche abba a laza, generációs csoportba tartozik, amelyik François Jeanneau, Jean-François Jenny-Clarke és Daniel Humair keze alatt a bebop mesterek közvetlen örökségét és az avantgárd lázadását egyaránt mélyen magába szívhatta, és amely saját pályáját egyengetendő, a Yolk társaságot is létrehozta. Christophe Monniot, Baptiste Trotignon, Mathieu Donarier, Manu Codjia, Sébastien Boisseau, Geoffroy Tamisier és a hozzájuk csatlakozott Palotai Csaba már nem kell bálványokat döntögessen, nem kell emancipációs küzdelmeket folytasson az amerikai jazz hegemóniájával szemben, művészi útját még véletlenül sem lassítják kompromisszumok. A főleg Párizsból és Nantes-ból származó társaság a lehető legteljesebb természetességgel kapcsolódott bele az európai jazz nagykorúságának korszakába, gyakran zászlóvivőként, tovább mélyítve annak nyitottságát a kortárs („klasszikus”) zene és minden egyéb, főleg a nép- és világzenei hatás irányába. A kompozíciós és összhangzattani felkészültség okán, ahogy egyre inkább itthon is, a klasszikus és jazz zenei iskolázottság összeér, összenő.
Darche előző BMC-lemezéhez képest – főleg ritmikailag – most intenzívebb a jazz érzés, az oktett témáit és motívumait inkább szignálszerűen rakja fel, hogy azután különböző módokon szétkapja. Ritkán él a hagyományos formákkal, határozott zenei kijelentések helyett inkább azt érzékeltetik, hogy az úton csak elindulni lehet, megérkezni nem. Merengő hangulat uralja a zárószámot, a trombitálás (Blondiau) itt is visszafogott, ezek a legrapszodikusabb elemek az akusztikus (leszámítva Gadó hangszerét), kivételesen jazzes nyolcasban. Az igazi királyság belül van.