Már az első oldalakba belealszik, mondja a vízfejű bankár a főszereplőnknek, aki könyvesboltot akar nyitni a kisváros egyik nagy becsben tartott ódon házában – hát mert a tengerparton sokat olvasgat a brit lédi, s ahogy közli velünk a film legelején a narrátor (vele még a sztori végéig, s akkor is dolgunk lesz, amikor megtudjuk, ki ő), innen jön neki az ötlet, mi több, életcél, hogy…
Igen, hogy könyvesboltot nyitna a kisvárosban. Nem, nem közvetlenül a tengerparton. Az csak a film magyar címe.
Emily Mortimer igazából bármit nyithatna, szívesen megnéznénk, ahogy megpróbálja megnyitni, egyfelől szomorkás félmosolyában is benne van minden, amit szeretni lehet az angol színészekben – és a többiek is ilyenek, mármint kiváló angol színészek. Szurkálódva társalogni kevés nemzet színészei tudnak így, mint ahogy a Könyvesbolt a tengerpartonban ők ezt bemutatják. Csak hát arra mégsem elég ez a rutin, úgy önmagában, hogy valami történjen is a vásznon.
 Jelenetek a filmből |
Isabel Coixet (Az élet nélkülem, A szavak titkos élete, Elégia) régebben értett ahhoz, hogyan csavarja meg a néző szívét úgy, hogy másik kezével sikeresen kordában tartsa a fenyegető giccs rémét, itt azonban meg sem próbálkozik ezzel – hadd jöjjön csak csendesen, semmimondóan, hadd fújjon az a tengerparti szél, sírdogáljanak a vonósok.
Emily Mortimer meg ismerkedjen meg Bill Nighy-val, aki, mármint az Igazából szerelemmel világhírűvé vált színész, közismert specialistája az olyan karaktereknek, aki ironikus fás arcával is nyilvánvalóvá tudja tenni, hogy mi lakik ott bent, mélyen a szívében: mi más, ki más, mint egy igazán jó ember, aki azok kevesek közé tartozik, akik szeretnék, ha a kitartó hölgy könyvesboltot nyitna a tengerparton… A kisvárosban.
Az ötvenes évek végén vagyunk, de készséggel elhisszük, hogy ekkor sem voltak fontosak a könyvek, csak mondjuk neki, ennek a szép nőnek, aki álmáért még egy másik, de nálánál igencsak befolyásosabb nővel is képes szembe szállni – igen, hogy megnyithassa azt a… Tudjuk, mit. Tudjuk, tudjuk, az emberek eleget elmondják a filmben, beszélnek is róla rendesen, a háttérben meg folyik a kisvárosi gonoszkodás, ami a történet végére azért a drámát is kitermeli magából, de akkor is csak azt érezzük, hogy ez nem az alkotás értékét növeli, hanem csakis abban segít, hogy egyszer végre vége lehessen neki.
 A képek forrása: MAFAB |
Mert hát hiába izgalmas együtt Mortimer és Nighy, pontosabban az lehetne, ha valahogy a nyilvánvaló kémiával mégsem kezd semmit a rendező, várjuk, várjuk, hogy mi lesz, ha ők találkoznak, de az sem segít sokat, mert akkor is csak a vonósok szólnak, mint szinte egyfolytában ebben a filmben – tulajdonképpen azok szólnak a film helyett.
S egyébként is, itt van ez a sok-sok kisvárosi arc, akikkel tele vannak az ilyesfajta történetek, s ők is csak úgy vannak, ahogy lenni szoktak. Mindegyikben van lehetőség, s mindegyik rendre kihasználatlan marad. Hiába beszélnek sokat.
Úgyhogy, itt a cikk végén vissza is térnék arra a bankárra, aki a film első perceiben arról beszél, hogy őt elálmosítják a könyvek, amire Mortimer figurája csak annyit mond, hogy na látja, hát csak van valami hasznuk! Ó, igen, végül is az ilyen filmeknek is van haszna – ha más nem, akkor az, hogy lehet igényes mozgóképet csinálni anélkül is, hogy bármi értelme legyen a létezésének. Azon túl persze, hogy stresszes időket élünk, s ilyenkor bizony jól tud esni az unalom is, ilyen színészek tolmácsolásában, ilyen kosztümökkel és környezetben. A tengerparton. A kisvárosban.
A filmszínházban.