A bejárat

Vörös vagy fehér, édes vagy száraz – aki itt áll meg a választásnál, az nem érdemli meg a jó bort. Meg azt sem, hogy elmenjen a Borfaluba – ami egyébként Budapest kellős közepén, a Felvonulási téren verte föl sátrait. Méghozzá impozáns bordó sátrait, sok szép egyformát.

Ha külföldi vendégeim lettek volna augusztus 19. és 24. között, föltehetően ki sem engedtem volna őket a Borfalu elzárt területéről, legföljebb a tűzijáték idejére, de nem túl korán, nehogy belefussanak a 20-án délután tartott, nyugdíjas-találkozó külsejű politikai nagygyűlésbe.

Összecsendül…

A Borfaluban ugyanis minden megvolt, ami az élethez kell; ráadásul úgy nézett ki ez a minden, hogy akár külföldön hihette magát az ember. A számozott sátrakon gusztusos fatáblára vésve a borvidék neve, hátrébb a pincészeté – itt nem egyetlen röpke szezonra készülnek, hanem az ötödik után a hatodikra is. Be van ruházva: az összecsukható faasztalok és fapadok a kevésbé gagyi fajtából valók, a bort üvegpohárban adják, nem műanyagban, a sátrak dekorációja ugyancsak több szezonra készült, legföljebb az árjegyzék van papírra vésve, de végtére ez a leggyorsabban változó elem. A sátrak közt jókora cserépben szőlő növekszik, téglaoszlopok adják a rusztikus kísérőt hozzá.

A kínálat

Ha külföldi vendégeim lettek volna, rábeszéltem volna őket, hogy szánjanak időt a Borfalura: menjenek többször, ahogy én is tettem, délelőtt, délután meg este. Vegyék meg a belépőt 1500 forintért, ezért kapnak egy borospoharat is, Borfalu-emblémásat, meg egy kóstolásra jogosító külön jegyet is. Hogy mit kóstolnak – mármint ingyér, vagyis a belépő áráért -, azt ugyan nem ők választják ki, de biztos lehet csereberélni odabent; ezt nem próbáltam.

Borkóstolók

Ha vendégeim nem ismernék a magyar borokat – csak annyit tudnának, hogy egri meg balatoni -, óvnám őket attól, hogy a népsűrűségre, netán az árra hagyatkozzanak a választásban. Ottjártamkor például a „nevétsemonddki” balatoni pincészet sátra előtt álltak legtöbben, és egyik kedvencemnél, a kimondhatatlan (szlávos hangzású) bortermelőnél alig-alig, holott ez utóbbi is csak 300-ért kínálta a kóstolásra szánt egydecit, és jártas, kompetens, mégis szerény alkalmazott magyarázta az érdeklődőknek, hogy a jégbor az nem jégverte szőlőből készül… Volt közönsége a fröccs-sátornak is; Néhai Balázs mester spitzernek nevezte (azt hittem, spritzer), és legalább tizenöt fajtája van neki; ott van a táblán mind, a pult előtt. A színészfröccs a legegészségesebb: két deci szóda, az is langyosan – nem ismerek színészt, aki ilyent iszik… A sóher fröccs 9 deci víz és egy deci bor – Krúdy épp fordítva szerette. De van fröccs, melyben a bort nem szódával, hanem kovászos uborka levével hígítják – biztos erre született a mondás, hogy de gustibus non est…

Dekoráció. Szkárossy Zsuzsa felvételei

Van pohármosó – és egyáltalán nem csak külföldiek állnak sorban a csinos fahordókba épített víztartály előtt. És van ennivaló bőven: a „kemény gyomrúaknak” káposztás csülök például, az érzékenyebbeknek csirkemell (némi krumplival 2300-ért); a kürtőskalácsot 1000-ért is viszik, mint a cukrot; megy a lángos meg a langalló meg a rétes – csönd honol a sajtsátornál, naná, drága mulatság.

A jókora színpad előtt jókora területen sok-sok asztal padokkal; nem gondolnám, hogy színpadra és műsorra szükség lenne egy ilyen helyen, ahová föltehetően tényleg a borért mennek az emberek – de tévedek. Az egyik koraestén már messziről a Blue Suede Shoes fokozza a bor hatását; aztán a Bolero Showtime Band meglett muzsikusai csapnak bele a Buona Sera, Signorinába, és nem titkolják meglepetésüket, hogy az asztaloknál ülő, erősen középkorú közönség milyen lelkesen tapsol nekik. De volt utcabál is, a Bergendy Szalonzenekar adta a zenét, és volt a Borfalunak cigányzenekara, az aztán húzta, olykor hajnalig. Nem volt részeg, nem volt szemét – egyik sem hiányzott.

Szolidan elkerítve kissé szakadt körhinta várta a gyerekeket – 400 egy menet -, és néhány játék, régiek is, szellemesek is, lepukkant horgászás is, ugyancsak 400-ért. Meg henna, meg nemez – aki kifizette az olyik árus szerint borsos helypénzt, itt volt.

Hogy a kultúra – a boré kivált – sokba kerül, arra az árak utaltak: ennek itt finom és dübörgő üzletnek kell lennie. Külföldi vendégeim ezt persze természetesnek tartanák – és nagyon elcsodálkoznának, hogy az állam is beletett hatmillió forintot, majdnem annyit, mint, teszem azt, a gyulai Shakespeare Fesztiválba. A pénz útjai is kifürkészhetetlenek, nemcsak másé.

Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008