Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TEKINTSÉK MEG A DROGBÁRÓT!

Escobar
2018. júl. 22.
Javier Bardem alakítása olykor még csak-csak átüt a sminken, de Penélope Cruz szinte teljesen elvész a rosszul instruált angol akcentus mögött. Mégsem ettől lesz jelentéktelen a hírhedt kolumbiai kartellvezér és a tévériporter kapcsolatát bemutató, kicsit hosszú mozifilm. KOVÁCS GELLÉRT KRITIKÁJA.

Sok filmre igaz, de az életrajzira különösen, hogy ha már készült ugyanarról a személyről egy nagyon jó produkció, akkor a következőknek alaposan fel kell kötni a felkötnivalót, ha egyáltalán indokolttá szeretnék tenni magukat. 

Nos, az Escobarnak ott van a Netflix egészen kiváló sorozata, a Narcos, amelynek első két szezonja kimerítően tárgyalta Pablo Escobar véráztatta tündöklését és hasonlóan brutális bukását – és igen, az is benne volt abban a szériában, amiről Fernando León de Aranoa rendezése szól. Csak jobban. És hitelesebben. És a helyén kezelve.

Itt és most Virginia Vallejo (Penélope Cruz) a kalauzunk – szó szerint is, hisz esetlen narrációja végig kíséri a képeket –, akit viharos kapcsolat fűzött Kolumbia önjelölt Robin Hoodjához, s később regényben meg is írta tapasztalatait. Az ő szemszöge adja nekünk az alapállást: Vallejo mesél nekünk a filmben. Olyanokról is, amelyekről nyilván nem tudhatott akkoriban, de bocsássuk ezt meg neki, nyilván utánanézett mindennek.

Egyfelől ott van az a furcsaság, hogy az lett megígérve nekünk, hogy másféle oldalról láthatjuk Escobar történetét, ám végül csak egy hagyományos maffiafilmet kapunk – s ez a része az Escobarnak tulajdonképpen még korrektnek is nevezhető. Feltéve, ha valaki tényleg nem látta a Narcost, vagy nagyon fontos neki, hogy a nem annyira ismert, viszont zseniális Wagner Moura helyett a nagyon ismert, s most túlzottan zsenitudatos játékú Javier Bardem formázza meg a pocakos pszichopatát.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Igen ám, csakhogy hiába mondatja fel a leckéket Fernando León de Aranoa, hiába van ott az összes lényegesebb, zavarba ejtő motívum és jelenet Escobar uralkodása kapcsán (a világmegváltó-politikusi ambíciók, istenkomplexus és kiszámíthatatlan agresszivitás), éppen arról nem tudunk meg többet, amit a koncepció és az eredeti cím (Loving Pablo) megígért nekünk. Hogy egy okos médiaszemélyiség miért is szeretett bele ebbe az állatba. Mi volt neki benne ennyire vonzó.

Escobar és Vallejo találkoznak, flörtölnek, szexelnek és veszekednek. Kihasználják egymást. A nőt először elkápráztatja az a félelmetes világ, ahova a férfi bevezeti, aztán persze rájön, hogy az ő élete is ugyanolyan, vagy mondjuk azt, hasonló veszélyben van, mint bárkié, aki belép oda. Közben pedig abból is láthatunk epizódokat (összefoglalót, kvázi) – bár ez is kilóg a filmből, ha szigorúan ragaszkodunk hozzá, hogy ez Vallejo története –, hogy az Egyesült Államok drogügynökei Ronald Reagan elnök megbízásából miképpen próbálták meg elkapni/megölni azt az embert, akinek vaskos része volt abban, hogy a kokain elárasztotta Amerikát a nyolcvanas években.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Tessék, csak tessék, kinyílt a panoptikum, üzeni az Escobar, tekintsék meg a drogbárót, s annak történetét hatalmas világsztárok előadásában, van itt számos meghökkentő részlet, amelyen meg fognak hökkenni (mondom még egyszer: ha nem látták a Narcost), de amin nem, az is tisztességesen lett a vászonra adaptálva. Tanulságos módon ez leginkább azokra a jelenetekre értendő, amelyek a színészi munka helyett a látványra koncentrálnak: az erőszak elszabadulása a városban, vagy éppen az a rész, amikor a floridai autópályán leszáll a fehér porral megrakott repülőgép kifejezetten hatásos, no meg a hangulatteremtéssel sincs különösebb probléma: példának okáért, amikor Pablo besétál a térbe Santana Black Magic Woman című számára, na, az pont olyan, mint bármelyik nagyon menő gengszterfilm egy Scorsese-szakos alkotó filmográfiájából.

De ettől még nem fogjuk úgy érezni a végén, hogy olyan nagyon sokat kaptunk volna. Pablo Escobar ilyen körülmények között még ugyan mindig van olyan különös elmebeteg, hogy rémtettei lekössenek minket, azonban túl sokáig tart az „idegenvezetés” – és sajnos megint el kell ismételnem, sokunk már jártunk errefelé egy jóval érdekfeszítőbb túrán, amelyet az sem tud feledtetni, hogy most mozfilmes a forma. 

Mert van, amikor tényleg a tévé győz.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek