Esterházy Péter írja ezt Utazás a tizenhatos mélyére című könyvecskéjében. Mohamed El Khatib rendező a Stadium című előadással egyszerre cáfolja és erősíti a fönti tételt.

Jelenet az előadásból

Van egy futballklub, az RC Lens. 1906-ban alapították, legnagyobb sikerei az 1997/98-as szezon francia bajnoksága, a 2005-ös és a 2007-es UEFA Intertotó Kupa-győzelem. Vér és arany a klub jelmondata, színei vörös és aranysárga. Az egyik eredetmagyarázat szerint mindez a bányászok vérére és a szén arannyal felérő értékére utal. 

Ma már nincsenek bányák – igaz, az UNESCO világörökséggé nyilvánította az egyik közeli központot –, a csapat évek óta a másodosztályban játszik. A helyieknek viszont fontos a foci, az esemény és a csapat a közösség összetartozási alapját jelentik, identitást teremtenek. Átlag közel harmincezren járnak otthoni meccseikre. A Lens-szurkolótábor többször megkapta már Franciaországban a stadion hangulata és a közönség korrektsége miatt a legjobb szurkolótábor elismerést. Róluk szól a kétéves helyszíni kutatómunkával elkészített, 2017-ben bemutatott Stadium, ők a szereplői a történetnek, közülük ötvenhárman vannak színpadon az előadásban.

Mohamed El Khatib marokkói szülőktől, Orléans-ban született. Ha nem tört volna ketté szépen induló profi focista karrierje, biztosan nem színházat csinálna. Vagy legalábbis nem ilyen alkotói szerepben, hanem a pályán, játékosként nyújtana ilyen-olyan alakításokat. De így irodalmat tanult Rennes-ben, aztán színháztudományt Mexikóban, majd újra Franciaországban sportszociológiát. Volt újságíró, 2008-ban pedig megalapította a Zirlib nevű kollektívát, amelynek mottója, sőt premisszája: az esztétika sosem mentes a politikai jelentéstől. Mindezt azonban a Stadiumra vonatkoztatva sem direkt politizálásként, hanem erős társadalmi töltettel kell érteni. 

A Bécsi Ünnepi Hetek szervezői a Fellner–Helmer-világú Theater an der Wienbe tették a produkciót, ami – bennem – erős társadalmi-színházi feszültséget kelt: a színpadra olyan „való világ” került, amire a nézőtéren ülők nagy része, feltételezem, csak ráhangolódni tud, a sorsokat empátiával tudja hallgatni, de a büdös életben nem élte még át. A szerda-szombati keménymagos focidrukkerséget még csak-csak el tudom képzelni egy jólöltözött ötvenpluszos bécsi értelmiségiről, de h

ogy saját élményből tudná, mit jelent a hagyományos bányászrégió felszámolása, ennek következményeként a munkanélküliség, a klasszikus munkásosztály felszámolódása/átalakulása, azt erősen kétlem. Feltételezem, ezért dönthettek úgy El Khatibék, hogy releváns bécsi párhuzamot keresnek, a Rapid Wien törzsszurkolóinak két-három tucatnyi tagból álló csoportját azonban nem egyszerűen felléptették. Úgy tűnt, mintha nem lenne hazai és vendégszektor; kérdés persze, kiből mit hozna ki egy éles meccshelyzet.

Én egy francia dokumentarista színházi előadás magyar kritikus nézőjeként ültem be, de Alföld közepi első generációs értelmiségiként, akinek kamaszkorára egyrészt a mezőgazdaság rendszerváltás utáni lejtmenete, másrészt a szolnoki Olaj kosár- és kézilabdameccsei meg az NB III., megye I-II. focimeccsek nyomták rá bélyegét, nagyon hamar ha nem is nézőpontot, de bevontsági szintet váltottam.

Még nem a színház előtt, pedig már ott is ott állt Momo működő büfékocsija. Még nem Fred Hocké díszletét meglátva, ami Momo egy másik, szintén működő büfékocsijából, egy nem puccos lelátóból és két méretes reflektorból meg egy nagy vetítővászonból állt. A hétköznapi drámákkal, humorral és tragikummal teli történetek egy részét élőben, más részét filmről ismerjük meg. Nagy erénye a kasztingnak és a vágásnak, hogy – sok hasonló műfajba tartozó produkcióval ellentétben – a megszólalók mindegyikének erős a jelenléte, és öniróniára hajlamos, igen önreflexív személyiségnek tűntek, ettől az előadás elkerülte a szakértői dokumentarizmus és a giccstől, melodrámától csöpögő szociopornó minden csapdáját.

Fotók: Wiener Festwochen

Egészen elképesztő sztorikat ismerhetünk meg a meccskezdéshez igazított esküvőtől a sajátos karrierig, ami Pina Bausch- és Forsythe-táncosságtól a Lens-kabalaállatként ugrálásig ível. (De hogy saját és hellyel-közzel hasonló cipőben járó kollégái önérzetét építse, megalapította a kabalaállatokat „alakítók” nemzetközi szövetségét.) Vagy ott az óriási zászló története: Georges anyukáját nem érdekelte a foci, de fiának Vivaldi hallgatása közben három évig varrta a zászlót. Így aztán amikor Georges a stadionban elfoglalja a helyét, bedugja a fülhallgatót a fülébe, és Vivaldi hallgatása közben két félidőn keresztül lengeti a zászlót. Aztán a magát kommunistának valló, 32 éves, vékonydongájú főszurkoló srác, aki Marine Le Pen-szavazóknak adja a ritmust. Meg a néni, aki a bécsi vendégjáték napján épp a 85. születésnapját ünnepelte, és Skype-on köszöntötték őt a színpadon levő gyerekek, unokák, dédunokák és egyéb családtagok. Yvette, aki a sztereotip ultraképbe nehezen passzol, egyetlen dolgot kívánt magának. Azt, hogy mielőtt meghal, a csapat visszajusson az első osztályba.

A kétszer 45 percben a privát szférából, az anekdotákból ki-kihallatszanak olyan témák is, mint a huliganizmus, a stadionok dzsentrifikációja, a szólásszabadság mibenléte és határai, a politikai szélsőségek. A 15 perces szünetben Momónál fenn, a színpadon és kinn, a Linke Wienzeilén is sört, sült krumplit és vizet lehet venni. A büfét meglehetősen machénak érzem a stilizált-sűrítő díszletben, az időbeosztás, meg a focimeccs analógiája viszont praktikus és szellemes. 

Ki távolságtartó érdeklődéssel, ki meg erős megérintődéssel, de mégiscsak úgy néztük a lensieket meg a rapidosokat, mint egy akváriumban az üvegfal mögött az áramló vizet szokás. El Khatib viszont nem hagyja, hogy kimaradjunk belőle. Ezért hát kiütve a negyedik falat, kiviszi a népet a szurkolói rezesbanda vezetésével a Theater an der Wien elé, és elindul a tánc, a vonatozás, petárdák, kis tűzijátékok, görögtűz világítja be az estét. 

„A futballt én nem versenynek tekintettem, hanem játéknak. Ami kicsit más, noha láttuk, nem makulátlan. A futball által tehát nem, mint csöppben a tengert kívántam volna valamit megismerni, hanem mint tengerben a tengert – nem megismerni, de benne elveszni. Ez az elveszés, elveszejtés: a játék.” (Megint Esterházy, ugyanonnan.) A lensieknek maga az élet.