1789. július 14-én játszódik a címével egy (arisztokrata körökben közkedvelt) kocsmaszínház nevét hirdető A Zöld Kakadu. A Stúdió „K” termecskéjét – a hajdani Ráday mozit, ahol 1956 őszén a forradalom egyik segélycsomag-osztó helye működött – olyan ügyesen rendezték be kuplerájszerű teátrumnak, hogy asztalkám mellett üldögélve magam is elhittem: ablak, ajtó az épp hangos ostrom alá vett Bastille-ra nyílik. Szeredás András a jelenhez közelebb hozott átdolgozása nem erőlteti a történelmi színjáték és a csepűrágás, a megtörténés és a megjátszás egy idő után követhetetlen, ellenőrizhetetlen keveredésének magyarázgatását. „Mi színházba jöttünk!” – mondhatjuk A Zöld „K”akadu egyedülálló produkciójára kíváncsi darabbeli nézőkkel együtt. E közegben természetes, hogy a francia revolúció idejét korhű, de mégiscsak kiáltóan jelmeztári ruhadarabok idézik (a remek bábokat is készítő Németh Ilona jóvoltából) – s az is, hogy VIP-vendégekként az aznap este tiszteletüket tevő közéleti személyiségek, művésztársak, kritikusok nevét vetik oda egymásnak Prospére kocsmáros és társulatvezető (a magához való ésszel megáldott, higgadtan hömpölygő Hannus Zoltán) truppjának tagjai: ma többek között X., Y., Z. „vicomte” kegyeit kell keresni.
 Rusznák Adrienn és Németh Ilona bábja |
Hatásos, ám vékonyka a Schnitzler-darab – hatásosan és könnyeden elevenítik meg. Két részben, hogy a szünetből zsíros kenyér és pohár piros bor kínálására is fussa. Fodor Tamás derűsen kiszámított, pontos rendezése ugyan csak pillanatokra csiklandoz, babonáz a tripla fenekű események komolyan vételével és elhitetésével, viszont a históriai gunyorosságot, a parodisztikus létfelfogást, a színészi vagabundusságot, a cinkos kedélyt bőven porciózza. A jobbára arisztokratát vagy színészt játszó színészek megfelelően illeszkednek a gépezetbe. Hannus, továbbá a csapodár és fineszes Lansac márkit (és öreg róka színházcsináló önmagát) kedvtelve kifigurázó Fodor valamennyi jelenetéhez talál színt; Nyakó Júlia (Séverine – azaz a kétes szórakozóhelyre először látogató Madame Lansac) egy erotikus hódítási-hódoltatási testkontaktusban a legátszellemültebb. Horváth Zsuzsa (Jacqueline, Georgette) és Nagypál Gábor (Henri, Balthasar) két-két alakban tűnik fel. Titok, egymással játszanak-e, egyik énjük játssza-e a másikat, a másik az egyiket, vagy egyik sem játszik semmit, mert a valóság játszik velük. E kettős mutatvány lazán fegyelmezett trükkösségéhez képest kissé fénytelenebb Homonnai Katalin (Michette), Rusznák Adrienn (Flipotte) és Lovas Dániel (Guillaume) a közszínészek bőrében; Téglás Márton (Rollin, költő és házibarát) Lansacnénak végszavaz. Tamási Zoltán (François) a minden tekintetben élveteg előkelőség álcáját tökéletesen felöltve az antréból gazdálkodik heherészve, Büki Marcell (Albin, vidéki nemes) mellette kap erőre a mulya mucsaiság élclapi ábrázolásában. Géczi Zoltán (Grasset, kiugrott színész, forradalmár) valamelyik tévéhíradó rendkívüli adásának képernyőjéről is leléphetne, ahogy eszméket vesztve és eszméket koholva, az igazságosztó népfi szólamaival fenyegetően átzúg (majd alamuszin átoson) jelenetein.
Grain (a Girnyó, köztörvényes) szerepében Spilák Lajos valamennyi partnerét felülmúlva kerül legközelebb a darab és az előadás centrumához. Nesztelenül cselleng a nézőteret folytató színi térben. Előbb még itt állt, s már ott görnyed. Batyus, szürke szabadult rab, hamis Jean Valjean. Halk, tárgyilagosan öntudatos szexbűnöző és óvatos kisvállalkozó. Dadogó szóval, dadogó mozgással a játékvalóság peremén lézeng, az életvalóságot pedig lefölözi (elsőként kínálja eladásra a közönségnek a Bastille falaiból kitépett „emlék”-köveket). Folyton pislog, szaglászik: tiszta-e a levegő, netán valami bűzlik Kakadu-tájon?
Biztosak lehetünk benne: amikor majd beindul a guillotine-nagyüzem, hozott tiló élezését vállalja Girnyó-Grain.
V.ö. Urbán Balázs: Színház az egész
Bóta Gábor: A teljes káosz rémséges uralma
Pelle János: A forradalom mint színpadi botrány
Halász Glória: Revüláció