Megjelent egy újabb kötetnyi Szív Ernő, nyitószövege szerint egy „lefogalmazó” munkája. Ha valaki valamit lefotóz, azt ismerjük, meg a lerajzolót is. Lekottázni, leírni is lehet. De lefogalmazni? Talán elirigyelte volna Szív Ernő a fotográfusok – általa képzelt – dicsőségét? „Ars p” című, tehát elindított, de visszavonás alatt álló kötetnyitó hitvallásban ez áll: „Fogalmazás. Ernő, a kisfaszomat, fogalmazd le azt, hogy. Most meg azt, hogy. És. Olyan, milyen, hány, annyi. Fogalmazd le, hogy kihoz Doktor Feketefekete felesége egy rumos teát a házból, kezembe adja a bögrét. Vigyázzon, Ernő, jól fog esni. Aztán fogalmazzon le kettőnket, jó!”

Kétségtelen, ha létezik lefogalmazás, akkor Darvasi László Szív Ernőként írt rövidjei azok. Deklarált szerzői szándék szerint az utóbbi években keletkezett írások egy sorozatban jelennek meg, így tavaly Az irodalom ellenségei című kötet, most pedig a Meghívás a Rienzi Mariska Szabadidő Klubba. Ezúttal elsősorban női főhősök vannak a kötetben, és mivel ráadásul ezek a nők mind-mind azonosíthatóan köthetők a magyar irodalom nagy alakjaihoz, szükséges feltenni a kérdést: nevezett nők, feleségek, szeretők, utcalányok nem lettek volna-e méltóbb helyen az előző kötetben. Persze ez csak tréfa, Szív Ernő nem lát, vagy nem úgy lát bennük ellenséget, ahogy az ellenséget általában elképzeljük. A címbe emelt, Ady Endrének a halálos betegséget átadó Rienzi Mariska sem csupán egy, a „nagyíró” dicsfényében kicsit sütkérező, megmelegedő orfeumi tucatszereplő, hanem a képzelt párbeszédekben megelevenedik és lesz valamelyik része Adynak. (Hogy a „jobbik”, azt azért nem állíthatjuk). És van itt történet Juhász Annájáról, Krúdy feleségéről, ama megszöktetettről, és persze Kosztolányi is szerepel. Márai öngyilkosságának története explicite meg sem jelenik, csak az előkészületek körülményei és az ok, amit jól ismerhetünk: az idős író felesége halála után nem tartotta fontosnak tovább csinálni azt, amit életnek hívnak: nyolcvan évesen saját akaratából halt a szeretett ember után. De ha ezt nem tudnánk is, megfejti nekünk a fegyverbolt nyomozót játszó eladója, amikor szemrevételezi a furcsa öregúr ruházatát és kijelenti, hogy „egyedül él”. Kisbeszéd a szöveg, persze, és közben mégis mekkora súlyokat is elbír. És vannak, a nem is semmi kis történetekben olyan nők, akik személyükben és hivatásuknál fogva is kiemelkedő történelmi alakok, Karády Katalin elképzelt börtön-monológja színpadra valóan megrázó, de erről majd bővebben.

 

Jó olvasni ezeket a szövegeket, kellően szellős és kellően súlyos darabok. Előbbit az alapozza meg, hogy Darvasi Szív Ernője a hírlapírói megfigyelés és rögzítés eszközeivel él, nem mintha ez nem volna elegendő az irodalmi szöveg létrejöttéhez, azonban a jelzett súlyok is meghatározók. A Meghívás esetében az innen-onnan ismert drámai szituációk felelevenítése adja meg ezt. Ilyen értelemben a szövegek nem pusztán egy újságíró – egyébként pontos és átfogó – ismereteinek jól megfogalmazott közlései, hanem rövid novellákba sűrített drámák. A Szív Ernő sorozat részeként jelent már meg kötet úgy, hogy a borítón Darvasi László neve szerepelt, nagy valószínűséggel azért, mert az írói név jobban elhelyezhetővé tette a kötetet az életműben, most – úgy vélem – fordítva is működhetett volna a dolog, a szív ernői tárcák minden további nélkül megjelenhettek volna Darvasi-novellák alcímmel is. Értékükben, nehézségüknél fogva helyt állnának így is.

 

Másik komoly erőssége a kötetnek az a hang, ami miatt a sokféle narráció egységesen tud megszólalni. Két szélsőséges példával illusztrálva: A mandulafa című Janus Pannonius hommage-ban egy, a költőhöz és emblematikus verséhez kötődő töprengésben egy közeli, de külső szemlélő hangja van, eseményeket sorol, miközben a tárgyát figyelő költőt és a verset, mint olyat írja, mondja el. A már említett Karády Katalin címűben a színésznő monológja úgyszintén hiteles, pedig a belső tájak leírása, helyzetbe hozása még egy ilyen tollú írónak sem hétköznapi rutinfeladat. A szöveg nem pusztán az egyébként ilyen, klasszikusan darvasis mottószerű mondatok miatt („a kritikák jobban fájnak, mint a kivert fogaim”) működik, hanem azért, mert a valóság megidézése létrehoz egy olyan mezőt, ahol létjogosultságai vannak a beszélő mondatainak. Adott egy tudás, az olvasó előzetes tudása (Karády Katalin, az ünnepelt díva a nyilas diktatúra börténében), ami artikulációért kiált, és adott a szív ernői megfogalmazás, egy a lehetséges monológ közül, amit éppen azért tekinthetünk hitelesnek, mert a megfigyelői pozíciót nem hagyja el. Nem állítják a mondatok azt, hogy Karády „tollba mondta” volna őket, sem azt, hogy ez az egyetlen hiteles leírás. A szöveg pusztán csak logikus és következetes, a naturálisnak abban az értelmében, ami ahhoz kell, hogy hiteles legyen. Szív Ernő, a tárcaíró tudósítása azért az, mert ő maga a leírásban rejti bele az értékítéletét. Nála csak nagyon ritkán fordul elő, hogy az artisztikumot felülírja a tanulság felmutatása. (A kötetben talán csak a Tandorit megidéző, egyébként kiemelkedően szép szövegben nem sikerül Darvasinak ez a „rejtőzködés”. Szabályt erősítő kivétel.)  

 

Az egységesség nem az egyoldalúság szinonimája a kötet esetében, hanem sokkal inkább abból ered, hogy Szív Ernő ezerféle alakban képes egy tárgyat, egy jelenséget, vagy továbbmenve: emberi sorosokat, történeteket, jelenségeket megfigyelni és leírni. Lefogalmazni azt, ami van. A trivialitás azonban nem válik banalitássá, a stilizáció nem lesz felülfogalmazás. Minden az, ami, csak meg van kissé emelve, hogy jobban látszódjék, fényt kapjon, illetve hangerőt. Ezekhez, ha csemegézni vágyna az olvasó, a mindig friss Darvasi-delikáteszből is kap bőven. Van, aki kifejezetten ezek miatt olvas Darvasit. Például, hogy „esik, kopog a nádtetőkön, cserepeken a szürkevers.” (A Csokonai-tétel). Elképzeljük és tényleg úgy lehetett. Máshol a címszereplő Rienzi Mariska Ady Endre klasszikus magyar költőtől az alábbiakat kérdezi: „Mer maga nekem egy epizód lenni? Tudna epizód lenni?” És az egyik, ha nem a legkiemelkedőbb írásból (A fényes úr) egy krúdysan is helyt álló tökéletes leírás, lefogalmazás a szomorúságra és annak minden körülményére: „Ült az éjszaka mélyén, lobogott a petróleumfény, szaga volt, hangosan sírt valaki. Lassan megértette, hogy ő az. Ha így folytatja, magába fog belefulladni.” Boldog kor lenne, ha köteteket csupa ilyesmikért lehetne szeretni vagy elvetni. Mindenesetre a szöveg-csemegebolt nyitva, Szív Ernő ezúttal sem zárta be.

Éppen ezért egy-két esetben a lezárások működhetnének pontosabban is. Jól érzékelhetően leginkább ez jelenti a kihívást a szövegek megkomponálásánál. Példa erre a Klima Ilona című írás, ami az egyik Juhász Gyulát idéző szöveg a kötetben. Szép a jelenet, ahogy a címszereplő megmenti az éppen halni készülő Juhász Gyulát éppen azzal, hogy költőként tekint rá, de elkapkodott a zárlat, amelyben csupán egy tárgyilagos beszámoló olvasható ki Klima Ilona későbbi sorsáról. Talán megért volna egy külön írást is. Ezzel együtt érthető és követhető az az írói eljárásmód, mely egy-egy sors kimért rendjébe annak egy adott pontján lép be, hogy onnan, egy szeletről tudósítva az egészet fogalmazza le. Darvasi hősei életének szövetébe, textusába vág, metszetet készít, néha mikroszkóp alá is helyezi, majd a vágott rést nem varrja vissza miután a vizsgálat végbement. Aki olvasta ezeket a történeteket, biztosan nem tud majd ugyanúgy gondolni irodalmi nagyjainkra, ahogy eddig. Feltéve, hogy gondolni kell rájuk egyáltalán és valahogy. Szív Ernő mindenesetre azon van, hogy gondoljunk. Én pedig egyetértek vele.

 

Így aztán, az eljárás miatt is állítom, hogy nem irodalmi pletykatárral van dolgunk, bár annak is kiváló lehet, hanem sokkal inkább olyan saját kultúrtörténettel, amely természetesen magán hordozza írója markáns véleményét, de szabadon vitatható, továbbgondolható, vagy akár meg és le is tagadható.  

 

A Meghívás a Rienzi Mariska Szabadidő Klubba cím is így nyert számomra értelemet, tudván, hogy a Darvasi-kötetek címadása milyen kiemelten fontos aktus a kiadás procedúrájában. Meg vagyok hívva én, az olvasó, nincs rámterhelve semmi, ez nem egy akadémiai kurzus és nem egy magánmitológiai lexikon. A szövegek súlya a mikro- és makro-tragédiákban és az ahhoz illő, megmunkált mondatokban van, ez teszi őket komollyá, ugyanakkor majdnem mindig kellően játékossá is, hiszen a komolyságnak nem a játék az ellentéte, hanem a komolytalanság. Ez utóbbiról viszont szó sem lehet, Szív Ernő játékos, de komoly lefogalmazó. „Amikor valakit néven nevezünk, akkor, azt hiszem, az isten elengedi a kezünket, és hátradől, mint egy öreg, kövér csősz. Jól van.”– mondja a Radákovich Mária című írás elbeszélője. Nem gondolnám, hogy vitatkoznom kellene vele, inkább csak szívesen ismétlem ezt a két szót. Szív Ernő új kötete úgy, ahogy van: jól van.