Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ANYANYELVEM A VERS

A fecsegő potyautas 45.
2018. júl. 12.
Versül beszélek, versül gondolkodom, és verset eszem, azt iszom, és verssel fizetek. Vers, hogy élek, és ha nem fogok, az is vers lesz. Versbe fognak belekaparni végül. De ezt úgy mondom, hogy a ház előtt eltört egy cső, van kenyér, tej, a piszkavasat leértékelték éppen, migránsok közelednek nagy, fekete fürtökben, Magyarország szabad ország, meg úgyis, vagyis azt is mondom, hogy persze az anyátok picsája. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.
Nincsen víz. Egyelőre nem tudom, miért hörög a csap, talán eltört egy cső, igen, már látom is, megrepedt odalent a mélyben valami. Piszkos kék munkások ügyködnek a ház sokszemű arca előtt. Rendőrök kék lobbanása az utcafronton és hideg, depressziós mérnökök, szavak, szavak. Nincsen víz. Fenem a kést bent, a lakásban, az előbb kiadósat pisiltem, lehúztam, hát, ja, most akkor ennyi. Hörög rám az óriás torkú toalett kisasszony. Madárijesztőzöm a nyár mélyén, és különben versekkel vagyok. Anyanyelvem magyar. Vagyis mégsem egészen, mert ha rákérdezne valaki, egy imposztor, egy irodalmi ajtónálló, vagy a kedves, nyugodt, stilárisan mindig megfontolt menyasszonyom, neki, nekik is csak azt felelném, anyanyelvem a vers. Szia. Versül beszélek, versül gondolkodom, és verset eszem, azt iszom, és verssel fizetek. Vers, hogy élek, és ha nem fogok, az is vers lesz. Versbe fognak belekaparni végül. De ezt úgy mondom, hogy a ház előtt eltört egy cső, van kenyér, tej, a piszkavasat leértékelték éppen, migránsok közelednek nagy, fekete fürtökben, Magyarország szabad ország, meg úgyis, vagyis azt is mondom, hogy persze az anyátok picsája. 
 
Hever mellettem néhány könyv, idenyúlok, odanyúlok. Lapozgatni nagyon, nagyon szép tevékenység. Úgyis mondhatnám, a lapozgatás a szem szabad, önfeledt, találékony és buta sétafikája (a szemnek lába van, hahaha), és még tudnék ilyeneket kifogalmazni magamból, ha nem tartana vissza a jó ízlésem és a helyszűke.  
 
Itt van például Wirth Imre kicsiny, csúnya, jelentéktelen kinézetű kötete, Scolar kiadás, Ő volt a rejtélyes állat, viszont igazán nagy versekkel. Kemény István, nekem Pista, azt írja, szenzáció. És az, tényleg. Hát drága életem, ezt, ha izé, vagy mizé írja, egy napfénytől hevesebben fölsikált név, már hozsannában utazik az irodalmi világ, kisvasúttal szédeleg körbe-körbe a szív körül. Mondom, kicsiny könyv, igazán nagy versekkel. (Én a versnél nagyobbat nem tudok.) A vers, de tényleg, nagyobb, mint az ember, mint az ég, nagyobb, mint az ist… feketelyuk. Wirth Imre olyan könyvet írt, ahol látok másokat is, például Parti Nagy csöndes, erős hangját hallom, meg is van idézve, és Sajó Laci is meg van idézve, de tkp. zárt textus, szűrt, csupaszított, a fájdalom csontjáig lebontott anyag. Olyan költő, mint aki megírja, aztán lefordítja, tömöríti. A vers az, hogy magunkat le kell fordítani, és a vers az lesz, hogy le tudjuk fordítani magunknak az idegen nyelvű, rosszindulatú vagy jó indulatú, fosztogató világot. Olyan kevés marad, hogy az elviselhetetlenül sok lesz. Van ebben a kicsiny könyvben egy gyönyörű Trianon-vers. Akinek bizonytalanságai lennének afelől, mi a költészet, mit akar, hogyan kell csinálni, hogyan szól egy emberhez, jelenhez, múlthoz, traumához, hát ebből az egy oldalnyi szövegből megtudhatja – anélkül, hogy a trianon-szóra utólag harakirit kellene elkövetni. 
 
Még mindig nincs víz. Pedig dolgoznak. 
Bazmeg, Laci, nem ott van a hiba.
Hát hol, bazmeg?
A másik oldalon.
Nekem ez a másik oldal, nem?!
 
Na, és akkor Jenei Gyula. Mindig más, ez a könyv címe, a Tiszatáj adta ki.  Énnekem ő biztosan közeli rokonom, az alföld síkvidék szép, bonyolult vagy nagyon is egyszerű, tartalmas rettenetének tudósítója. Minden sorát megéltem, és csaknem ugyanott, krónikák, kisgyerekversek, történetek a padlásról, árokpartról, az osztályteremről, a sufniból. Mit is keresünk a gyermekkorunkban, amikor számba vesszük ilyen és olyan eseményeit, bűneit, tragédiáit? Miért akarjuk elmondani azt, amit elvesztettünk. Leginkább persze magunkat veszettük el. És a folyamat tart. Zajlik. Munkások dolgoznak, csőtörés a szívben, voltam valaha kisgyerek, huh. Emlékek, száll a por, csillog a százezer könnyű gombostűfej. Milyen sokat lehet a nosztalgiáról dünnyögni. Az emlékezésből aztán az derül ki, hogy vesztésre állunk, kétségtelenül, de azért nem is bukásra, és ezt, mert becsületesen forgatja az idő testét az ember, belátja, megérti. Belátja a konok, részletező, lírai elbeszélő, és beláthatja az olvasó is, hogy míg a szavakba, leíró részletekbe, lassú hullámokkal operáló folyamokba képes illeszteni az időnek az elvesztett és az aktuális arcát, hát az mégis győzelem lesz. Csöndes költő, akinek minden szavát a fájdalomig hallom.
 
Rakovszky Zsuzsa pedig olyan, mint egy királynő. Történések a Magvető kiadótól, még egy ilyen bonyolult és vad, komplikált cím! Mindazonáltal koronázás, csinnadratta, meghajol az ember a városi csőtörés legközepén, míg a munkások egymással ordítanak, recseg a dereka: fenség. Nem vagyok egy négymuskétás, egy hústrombitás magyar huszár, de olvasom Önt. Kegyedet. Mondjam, mit gondolok? Mondjad, fiam, ha érdekes. Olyan versek ezek, királynő, hogy tiszták, tragikusak, egyszerre tárnak ablakot drámaiság, úgy értem, klasszikusan drámai megjelenés és novellisztikus történetiség felé, miközben hallani azt a… na, azt az angolt… a. Shakespeare, nem? Ja, igen, ő. Álmodtam is, fenség. Úgy volt, hogy ebben az álomban szólt az angol, azt mondta magának a kopaszodó, kereklábú William, kedves Zsuzsa, nézze én sokat öltem, ölettem, elárultam, nálam önfeledten basztak is akár, meg alvilágiakkal, szellemekkel és boszorkányokkal kokettáltak, azóta is belőlem iszik a sok hatalomszomjas száj, de azért szívesen sétálnék kicsit magával, már ha van kedve, Árkádiában. Nem baj, ha nem beszél. Nem kell. Itt a karom, fenség, jöjjön hát, vigyázzon, szerelnek.
És ide írom végül azt a nagygyűjteményt, A vak reményt, Takács Zsuzsa könyvét, mi egy csodás, és nagyszerű költői – dehogy is nagyszerű, dehogy is csodás, szenvedett, te hülye – életet fog át, be, közre, mit tudom én, hogy is. Súlyos könyv, mint ezer, százezer préselt lepke, emlékeztet a repülésre. Egy nagy költészet méltó dokumentuma, majd meg kell írni, meg is írják tolongó magyar kritikusok, nálam a munkások még dolgoznak. Kedves Zsuzsa, magának is szólnom kell arról, hogy csőtörés van. Oda folyik a víz, ahová nem kellene, oda nem folyik, ahová pedig bizony kellene. De hát persze, a remény. Azt mondja, a remény vak. Hétköznap, villamos, kávézó, nagyüzlet előtti placc, otthon, a túlélés, sabadaba. Ilyen helyeken fordul elő ez a vak remény. Láttam én is, mit ne mondjak. Láttam meghalni, és láttam föltámadni. Mi mindent tettek vele. Láttam, hogy nincsen. Láttam, hogy van. Láttam versnek is. Látom, hogy most is van. De persze igaza van. Amikor egyszer csak így szól, így szól a vers: „Igen, hát visszajött hozzánk a Lidérc.”

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek