Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ EMBERKE TRAGIKOMÉDIÁJA

Vajda Gergely: Az óriáscsecsemő / Armel Opera Festival
2018. júl. 11.
A társadalom bedarálja az egyént, ám az operairodalom még ebből a szomorú és alighanem örök tényből is profitálhat. Erre bizonyság Vajda Gergely első - és egyszersmind legutóbbi operája, Az óriáscsecsemő. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.
Kezdjük a leadben olvasható látszólagos ellentmondás föloldásával! Déry Tibor 1926-ban, olasz földön megírt avantgárd és dadaista (de más korabeli izmusokkal is bátran kapcsolatba hozható) színműve már az új évezred elején operakomponálásra késztette Vajda Gergelyt, aki a 2002-es Budapesti Őszi Fesztiválon bemutatott báboperát mára radikálisan átdolgozta, sőt újrakomponálta. Az a 16 évvel ezelőtti produkció, melyet Kovalik Balázs rendezett (a címszerepben Falusi Mariannt felléptetve), nem aratott átütő szakmai és kritikai sikert. A fesztiválelőadás legnagyobb érdeklődést kiváltó mozzanatának egy ijesztő, de szerencsés kimenetelű színpadi baleset, egy tévékészülék lezuhanása bizonyult, az opera zenéjéről pedig M. G. P. és a Muzsika folyóirat Porrectusa is tartózkodóan nyilatkozott: "változatosan hangszerelt nézőriasztó zene", illetve "Vajda Gergely zenéje teli van fantasztikus részletekkel […], de nem áll össze operává".
 
Philipp György
Philipp György

Vajdát azonban nem hagyta nyugodni a téma, s könnyű megérteni, hogy miért nem. A Déry-mű hangvétele ugyanis nyilvánvalóan kedvére van a zeneszerzőnek, aki egy interjújában "szarkasztikus fazon" gyanánt hivatkozott önmagára, s önjellemzését ezzel is kiegészítette: "nálam a tragikomédia képviseli a tragédiát". S Az óriáscsecsemő épp ezt adja: az emberi lét groteszk és tragikomikus ábrázolását, mondhatni Az ember tragédiája dadaista átiratát. Ahol azonban nem a történelmen halad végig az egyén, hanem létével beteljesíti az örökké ismétlődő ciklust: az eszmélkedés, majd a társadalomba való betagozódás, a "születtem, elvegyültem és kiváltam" kötelező mozgásirányát. Ráadásul Déry mindezt a burzsoá társadalom gyilkosan gúnyos paródiájával elegyítette, amely ugyan eredeti kontextusát mára elveszítette, de a mai konzumkultúrával jól játékba hozható. No és az sem állítható nyugodt szívvel, hogy az Etika Faj- és Léleknemesítő Részvénytársaság vezérigazgatójának célkitűzése teljességgel történeti jellegűnek tűnne 2018-ban: „Szükségünk van tekintélytisztelő, istenhívő, hazafias lelkületű állampolgárokra."

 
Vajda zenéje és operadramaturgiája ebben az új változatban jól kihasználja mindeme lehetőségeket. A társadalom időhöz kötött, ám mégis öröknek tetsző működési mechanizmusának szövegparódiájához, az innen-onnan összevágott közhelyek és töltelékfordulatok szőtteséhez szuggesztív erejű, változatosan hangszerelt, de nem nézőriasztó zene is társult, Bartók- és Kálmán Imre-idézeteket is felhasználva. A címszereplői (pontosabban a kettős címszereplői) tudatfolyamat, az önmagát a világgal azonosító, majd a világgal megütköző és alulmaradó "óriáscsecsemői" én ugyancsak hatásosan jelenik meg Vajda operájában, ahol tán épp a gőgicsés eszmélkedés jelenete bizonyult a legsikerültebb részletnek – a második felvonás anyai altatója mellett.
 
Ám az első pillantásra oly hálásnak tűnő drámai alapanyag végül részben mégiscsak problematikusnak mutatkozott – és hallatszott, még ebben a második változatban is. Merthogy bármennyire is az élet totalitását ígéri a szüzsé, végighajtva az első, majd a második újszülöttet az emberi létezés fázisain, az írói üzenet, minden dadaista grimasszal együtt, didaktikus, soványka és plakátízű. Az egyénítés és az elmélyítés kísérletét így szinte csak a szöveggel és a színpadi szituációkkal szembeszegülve kísérelheti meg a zeneszerző, máskülönben pedig haladhat az árral, amely a mű utolsó harmadában – hiába a Déry-szöveg drasztikus megrövidítése! –  a redundancia homokpadja felé sodorja a másfél óránál is rövidebb operát.
 
Agathe de Courcy és Philipp György (A képek forrása: Armel Opera Festival; fotó: Kállai-Tóth Anett)
Agathe de Courcy és Philipp György (A képek forrása: Armel Opera Festival. Fotó: Kállai-Tóth Anett)

Az óriáscsecsemő új változatával a Kolibri Színház produkciójában, az Armel Opera Festival bécsi előadásán találkoztunk. A Novák János által rendezett előadás főnyereménye, a közönség és az alkotók számára egyaránt: Philipp György a címszerepben. Philipp – dacára sokoldalú és szikrázó tehetségének, vagy tán éppen azért – egészen a legutóbbi időkig inkább tűnt hasznos, s ezért sokat foglalkoztatott közreműködőnek a legkülönfélébb produkciókban, s nem ünnepelt főszereplőnek. Pedig hát valódi rangja szerint az: hibátlan muzikalitása, prózai színészsztárokat megszégyenítő színpadi oldottsága és figurateremtő készsége egyaránt ezt igazolja. Ez vált átütő és jószerint arcbamászó élménnyé rögvest az első újszülött színpadi megjelenésekor, s ezt a bécsi előadás törpe minoritást képező németajkú hányada is tévedhetetlenül észlelte. A durca, a dac, a kamaszbáj, a világfájdalom, s végül a reménytelenség és a halálvágy úgy jelent meg ebben a színészi játékban és énekbeszédes szólamban, hogy az még a drámából (és részben a zenéből is) hiányzó személyes jegyet is felmutatta, s mindeközben az általános emberi meg a fanyarul abszurd jelleg sem csorbult egy fikarcnyit sem.

 
Philipp mellett derekasan, bár korántsem ilyen elragadó elánnal teljesítettek a többi nevesíthető szereplők. Ambrus Ákos (Apa) indokolt szülői ziláltsága, illetve a társadalmi és államrezónt képviselő Csapó József (Nikodémosz) indázó mozgása és kontratenorja mindenesetre emlékezetes marad számunkra. Az Armel versenyjellegét ebben az előadásban az Anya-Szűz-Stefánia hármas szerepében felléptetett Agathe de Courcy közreműködése nyomatékosította: sikeres küzdelme a magyar nyelvű szólammal éppúgy a rokonszenvünkre érdemesítette a fiatal francia mezzót, akárcsak egészséges hanganyaga és előadói kultúrája.
 
Novák János rendezése, szoros együttműködésben Orosz Klaudiával (díszlet-jelmez-báb) és Lakatos Jánossal (koreográfia), különösen erős a társadalom- és nemzetkritikai gesztusokban, s a néptáncos bokázással szinte már a túlzásig meríti ki az abban rejlő lehetőségeket. Az amúgy Déry intenciójának megfelelően, óriási formában bemutatott csekkek meg az Apa egész estét betöltő piros nyakkendője érzékletessé teszik azt a dadaista hipertrófiát, amely Az óriáscsecsemő legvonzóbb, de éppígy a legfárasztóbb jellegzetessége gyanánt is azonosítható, s amely jól érezhetően a cirkusz stílusregisztere felé terelgeti a befogadó elvárásait. Igen jók, sőt megragadóak a bábosok testére csatolt figurák, az újszülőtt bábfigurájának hatalmas holdvilágképe pedig valóságos műalkotásnak hat.
 
Az előadás avatott és meggyőző zenei megvalósításáért, a kilenctagú hangszeres együttest vezényelve, maga a zeneszerző szavatolt. Akaratlanul is félreérthető lenne azonban, ha befejezésül Vajda Gergely karmesteri tehetségét méltatnánk. Vajdának, az operakomponistának szóljon hát a biztatás, hiszen Az óriáscsecsemő második változatával újra bizonyította a műfaj iránti affinitását, s egyúttal az elkötelezettségét is, amelynek alighanem még operaélmények sorát köszönhetjük majd a jövőben.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek