Most, hogy a VeszprémFest egyre populárisabb irányt vett, és a fesztiválszezonban a külföldi előadókra is kíváncsi dzsesszrajongók számára szinte csak a Paloznaki Jazzpiknik maradt, kifejezetten kellemes koranyári meglepetés a Müpa Jazzlegendák sorozatának utolsó női fellépője, Melody Gardot. A Magyarországra rendszeresen visszatérő énekesnőkkel (Dianne Reeves, Dee Dee Bridgewater, Stacey Kent) ellentétben ő még sosem járt itt, eddig megjelent négy nagylemezével legendának is kevéssé tekinthető, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem mégis tisztességesen megtelt. Gardot 33 éves kora ellenére sok mindenen keresztülment már: életrajzából kiderül, hogy 18 évesen balesetet szenvedett, ami hosszabb időre megnehezítette korán induló zenei karrierjének alakulását. Súlyos sérüléseiből a zeneterápia és a dalszerzés segítségével tudott felépülni, ám zaj- és fényérzékenysége megmaradt, ez ad magyarázatot a sötét napszemüvegre és a halk, bensőséges hangvételű koncertekre is. A gyógyulási időszak dalai Some Lessons: The Bedroom Sessions címen jelentek meg 2005-ben. Bár amerikai születésű, európai felmenőkkel rendelkezik, mostanában Párizsban él, ami tagadhatatlanul nyomot hagyott a zenei világán, az attitűdjén és a dalszövegein. Legújabb, Decca Records-nál kiadott Live in Europe (2018) című dupla lemezének repertoárját koncertkörútja dalaiból válogatta.

 

Melody Gardot

A Müpa-beli fellépésre az énekesnő dzsessztriójával és egy vonósnégyessel érkezett, elmondása szerint a műfajok és a hangzásvilágok ötvözésével éppen új zenei utakat keres. A koncerten (és a muzsikáján általában is) érződik a sokféle hatás: az amerikai dzsessz, de főleg a francia zene (vonósok) és a latinos hangzásvilág (gitár) is. Az első két szám alatt a közönségtől távol, a zongora mögött ül, a közönséghez nem szól (nem kicsit ironikus a koncert egyik első számaként a Goodbye című dalt elénekelni), ekkor még úgy tűnik, a nézőkkel való szemkontaktusért és a felszabadult hangulatért a gitárosa, de főleg a csellistája a felelős; utóbbi egyébként nemcsak remek zenész, de virtuóz showman is. (Itt, és a cikk későbbi pontjain is szívesen nevezném meg a nagyszerű zenekar tagjait, de kilétükről sem a Müpa honlapja, sem a koncert promóciós anyaga nem ad felvilágosítást.) Amikor aztán az énekesnő az If the Stars Were Mine című dalnál előbújik a hangszer mögül, kiderül, hogy a jelenlét, a személyes vonzerő és a humor át tud törni a lírai, befelé forduló hangzásokon és a sötét napszemüvegen.

 

Gardot előadásmódja és az egész koncert látványvilágának, hangulatának megkomponálása rendkívül precíz, letisztult, intelligens és meditatív. A dzsessz fekete gyökereitől és az amerikai sztenderdektől mind jobban elszakadó dzsesszénekesnőket gyakran éri az a kritika, hogy túlságosan introvertáltak, klubzenét játszanak, és kevésbé használnak performatív elemeket a koncerteken. A Gardot által kedvelt lassúbb bossa nova ritmusok nyilván nem alkalmasak harsány bulihangulat előidézésére, de a belső ritmusból kialakul az a sajátos előadásmód, ami végül mégsem válik monotonná vagy unalmassá, sőt, fenntart valamiféle kellemes izgalmat, olykor drámai erőt is mutat. Ahogy telik a másfél óra, kiderül, hogy Gardot nem egy új Diana Krall vagy Norah Jones, ki tud mozdulni a hangszer mögül, és bár nem személyes vagy túlzottan közvetlen, de kommunikatív és olykor vicces is. Ettől még a zenei dinamika mintha mindig a piano és annak közeli tartományaiban mozogna, ez a jellegzetes „suttogó” alt jellemző még a tempósabb dalokra vagy a pörgősebb (és nagyon egyedi) improvizációkra is.

 

Ezen az estén a lírai számok dominálnak, de itt-ott helyet kap a közönség kötetlenül humoros szórakoztatása is. A Baby I’m a Fool című sláger után aztán következik egy hosszabb balladisztikus rész több lassúbb, személyesebb dallal (If Ever I Recall Your Face, Morning Sun). Itt a koncert inkább mégis befelé fordulóvá válik, a hallgatónak néha az az érzése támad, hogy jelenlétével megzavarja az énekes és a zenészek intim, spirituális együttlétét. A néma zenészek halk, finom játékát Gardot instruálja és vezényli, mintha egy láthatatlan zsinór segítségével egymaga mozgatná az egész kompozíciót. Feltűnő tehát, hogy hiába a karizmatikus szóló előadás, a zenekarral való együttlét fontos része a közös élményadásnak.

 

A koncert utolsó, dinamikusabb szakaszában a párizsi dzsessz világát idézzük meg a Les Étoiles metróaluljárós utcazenélésre emlékeztető hangszerelése révén. Bár Melody Gardot első látásra egyáltalán nem tűnik közvetlen és közönséggel barátkozó előadónak, a koncert vége felé némileg feloldódik a bezárkózó elegancia, egyre többet beszélget és szórakoztat, majd egy rövidebb éneklésre a közönség bevonását is több-kevesebb sikerrel megoldja, habár ez kissé funkciótlan marad. Az estét a Who Will Comfort Me zárja, a ráadás pedig egy lírai Jacques Brel-szerzemény, amivel visszafordulunk abba a belső, kényelmes, távolságtartó, de mégis érzelmes világba, aminek meghittsége mégsem tud átjönni egy videómegosztó felvételein keresztül. Úgyhogy ne féljünk az unalomtól, lassuljunk le bátran.