Revizor: Több helyen nyilatkoztál arról, hogy számodra teljesen mindegy, milyen formában írsz. Miközben erős kézjegyed a verses forma, a Káli holtak regény. Mitől függ, hogy milyen műfajban írsz?

Térey János: Mindig a téma küzdi ki a maga formáját. Itt Alex beszél. Meghallottam egy hangot, egy színész hangját, aki magáról mesél, de úgy, mintha szemben ülne velem a büfében, vagy a blogját nézném, vagy a posztjait olvasnám a Facebookon. A színházi élet alapvetően regényszerű a mély- és csúcspontjaival, a messze zengő, látványos diadalaival, állandó konfliktusaival, a kudarcaival és nagy-nagy bukásaival. 

R: A regény egyik szála egy horrorfilm forgatásának története. Gyakori motívum nálad a különböző katasztrófák megjelenítése.

TJ: Ilyen értelemben nem keverném a Káli holtakat a többi könyvemmel. Más dolog egy szatírabeli zombis forgatás, mint jelen esetben; megint más egy világégés krónikája, mint a Nibelungban. Az Asztalizene utcai zavargásokat idéz föl. Ha a társadalom mostani állapotára gondolok, a helyzet 2006-nál jóval csüggesztőbb. Az üszkös romok látványa engem ugyanúgy megvisel, mint mást. Viszont az urbanisztikai érdeklődésem mellett van egy erős embertani kíváncsiságom is. Az érdekel, miért követnek el felnőtt emberek értelmetlen bűnöket a másikkal szemben. Miért kínozza gyönyörködve az egyik ember a másikat, hogyan pusztítja ezzel a környezetét.

R: A Káli holtakban a térség egykori lakosai, a halottak visszatérnek, mert valamiért fontos nekik, hogy a mostani Magyarországon tért foglaljanak.

TJ: A fikció szerint a Káli-medence őslakóit irritálja az újonnan betelepülők urbánus hedonizmusa. A pestieké, akik egymás után vásárolják föl és alakítják át saját kényelmük szerint át a Káli-medence ingatlanjait. A regényben szereplő filmsorozat a horror-zsáner paródiája stilizált nyelven, stilizált szituációkban. Roppant nehéz a horror-műfajban eredetit nyújtani. Ezúttal a helyszín az, amely a regénybeli sorozat eredetiségét szavatolja. Itt, a Káliban, valóban történtek mészárlások. Miután a törökök nem bírták bevenni Csobánc várát, bosszút álltak a kis falvak lakosságán.

R: Ugyanakkor ez a vidék a regény főszereplőjének is a megnyugvást, a szépséget, az aranykort jelenti.

TJ: Aki csak pár órát is eltölt itt, azt megérinti ez az időtlen, árkádiai atmoszféra. Én az egység és az egyensúly szellemét éreztem mindig ezen a tájon. 

R: A regény főszereplőjének, Csáky Alex színésznek válságban a magánélete, a szakmai élete. Számára ez a táj jelenti az egyensúlyt?

Térey János. Fotó: Bach Máté

TJ: Alex ereiben igazi káli vér csörgedezik, nagyapja Monoszlón született. Neki valódi köze van az ősökhöz, kapcsolata a vidékkel nem forszírozott, mint a betelepülőké. Ő nem csupán a Káli-medence bazaltkövein elnyújtózva képes megélni a magyarságát, s nem azért hívja Árkádiának, mert magazinban olvasott ilyesmiről. Mivel rengeteget utazik szerte a világban, van összehasonlítási alapja. Rómában vagy Athénban járva Hamvas Bélának a Dunántúlról szóló mondatai ötlenek fel benne, amin kicsit derül is. A regényem részben falusi könyv. Plein air. A falusi szál azt mutatja be, hogy a kiránduló középréteg hogyan erodálja a falusiak egykori élethelyszíneit.

R: A könyv első és utolsó lapja illusztráció, az egyik Somogyi Győző rajza a Káli-medencéről, a másik egy régi Kolozsvár-térkép. Kolozsvár a regény epilógusában egy színházi előadás helyszíneként jelenik meg. Az idei Pécsi Országos Színházi Találkozó válogatója voltál. A tizennégyes listába bekerült a nagyváradi, a kolozsvári és a székelyudvarhelyi társulat egy-egy előadása is. Véletlen egybeesés ez a regénybeli kolozsvári színházzal?

TJ: Tavaly májusban írtam a kolozsvári fejezetet, jóval a POSZT-os látogatásunk előtt, persze, Andriy Zholdak botrányának híre elért minket. Kolozsvár kamaszkorom óta fontos hely számomra, de az egybeesés teljesen véletlen. Arról mi, válogatók nem tehetünk, hogy manapság sokkal érdekesebb a határon túli színház, Kolozsváron és Újvidéken biztosan, mint a Nagykörúton. A könyvet tavaly nyáron fejeztem be, amikor még csak az elején jártunk a válogatásnak. Ez a mostani kolozsvári előadás, Zholdak botrányos Rosmersholm rendezése toronymagasan a tavalyi év legjobb előadása. Fura, hogy nyert. Hogy hagyták. Az nem lep meg, hogy ideologikus módon magyarázzák a győzelmét. Pedig csak jó.

R: Erőteljesen megosztotta a közönséget.

TJ: Hát ossza csak meg, ez így van jól. Számomra egyfajta Hernani-élményként szolgált, itt a polgári illúziószínház csap össze azzal, ami túl van rajta, túl jón és rosszon. A Káli holtak is megosztja a közönségét, s erre az embernek föl kell készülnie.

R: Számodra a dolgok attól izgalmasak, ha fölpiszkálnak téged?

TJ: Bár vitázhatunk a kiváltott izgalom definícióján, például egy gyönyörű nő látványa és élménye biztosan nem bosszant föl. Ha foglalkozom egy műalkotással, az nem jelent feltétlen elfogadást és rajongást. A Saul fia című film engem zavarba hozott, és hosszú tanácstalanságra késztetett. A zsöllyéből nézett gázkamra a filmvásznon, a festett hullafolt számomra csinálmány, átélhetetlen. Az egyik legelső vetítésén láttam, az Urániában, értelmiségi körben. Úgy tapasztaltam, egy jól meghatározható szociokulturális közösségben – ezúttal a filmes meg a színházi szakma színe-java volt a közönség – egy ilyen témájú film pavlovi reflexeket vált ki, sőt már látatlanban fölmagasztaltatik. Ha a rendezője kicsit is jól él a hatáselemekkel és a nyilvánvaló kódokkal, már az szinte mennybemenetel. Az úgynevezett művészet meg a technikai fortély csupán a ráadás. Bármilyen lehetne bizonyos kereteken belül, piedesztálra emelnék. Nem véletlenül szerepel a regényemben is ez a film, amikor fölmerül a kérdés, ábrázolható-e a holokauszt, egyáltalán: a népirtás a művészetben és a filmvásznon. Az irodalom is számtalan kísérletet tett rá. De engem mindig elemibben érintett meg a közvetlen dokumentumanyag a művészet közbejötte nélkül.

R: A Káli holtakban rengeteg történelmi trauma jelenik meg, mint például Trianon vagy a holokauszt témája. De míg Trianon akár egy színházi előadás keretjátékaként is megjelenhet, a holokauszt szerinted ábrázolhatatlan.

TJ: Hogy létezik-e, létezhet-e a népirtás ábrázolását körbefogó és letiltó „Auschwitz-tűzkör”, miközben a művészet számára nincs tabutéma, arról napokat lehetne vitázni. Lehetne, de nagyon ritkán találkozom olyan elemi erejű alkotással, amelyik megráz, amelyik a puszta megdöbbenést előidézni képes. Néhány évvel ezelőtt Szombathelyen láttam Słobodzianek darabját, A mi osztályunkat. Azt éreztem, rámenős, és hatásvadász módon humanista darab, életszerűtlen helyzetekkel, mégsem lehet tagadni, hogy működik a színpadon. Idén ősszel ugyancsak Szombathelyen a múzeumban kezembe nyomott az igazgató hölgy egy albumot a helyi zsidóság történetéről, ami valósággal sokkolt, levegő után kapkodtam a vonaton. Ez lett volna A mi osztályunk és a Saul célja is. Engem mégsem érintettek meg. Kertésztől sem a Sorstalanság a legfontosabb számomra, hanem a Kudarc és a Kaddis.

R: A regénybe Csáky Alexen keresztül belekerül minden olyan téma, a közélet, a színház, a kultúrpolitika, amelyek az elmúlt évtizedekben is foglalkoztattak. Most érkeztél meg a saját közegedbe?

TJ: Művészregény, szinte minden hőse cselekvő alkotó. A Protokoll a Külügyminisztériumban játszódott, A Nibelung-lakópark a tőzsdén. A saját világomba érkezni nyilván nagyon kényes téma, ami önmagában is sokak érzékenységét sérti, de nyilván itt lehetek a legkritikusabb magammal szemben is. Saját gyöngéimet is parodizáltam a könyvben.

R: Bár több alakból gyúrtad karaktereidet, számomra elég pontosan körvonalazódik néhány színész és rendező, jó néhány színházi hely. Játék volt ennek a furcsa puzzle-nak az összerakása?

TJ: Persze, nemes értelemben vett játék. Sylvia Plath jelenti ki az Üvegbúráról, hogy „mindenki megkapja a magáét.” Oravecz Imrétől pedig szerepel a könyvem elején egy mottó: „mindenki visszakapja a magáét.” Oravecz verse hasonló szituációval indul, mint a Káli holtak. Nála visszatérnek Oravecz szülőfalujába, a Mátra alá a hajdani öregek, de ők nem kezdenek el marcangolni senkit, hanem szépen kézbe veszik a régi termelőeszközöket, és újrakezdenek mindent. Én nem kollégákat írtam meg, hanem számtalan eleven mintából gyúrtam össze azt az egy valakit, Alexet, akit igyekeztem életszerűre írni. Az ő személyén keresztül mutatok rá bizonyos kulturális jelenségek kiüresedésére, nevetségessé válására.

R: Már tíz évvel ezelőtt arról beszéltél egy interjúban, hogy mennyire nem bátor a magyar színház. Szerzőként, fordítóként, most válogatóként erősen benne vagy a színházi életben. Ma hogyan látod mindezt?

TJ: Dióhéjban ugyanúgy, bővebben lásd a Jelenkor júniusi számában. A művészszínházak repertoárját kimondottan unalmasnak gondolom. Megértettem végre azt is, miért nem játsszák a darabjaimat.

R: Nemrég mutatták be Szegeden a Kazamaták című drámátokat. A Jeremiás a Nemzetiben ment néhány évvel ezelőtt.

TJ: A Kazamaták tizenháromszor ment nyárig, de mivel sok színész elhagyta a színházat, ősztől aligha lehet velük egyeztetni az előadásokat. De hat év óta ez volt az egyetlen ellenpélda. A Jeremiást az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színházban mutatták be, nem néhány éve, hanem sok éve már. A jelenlegi Nemzetiben a valódi, tehát nem alibiző kortárs dráma olyan ritka, mint a fehér holló. 

R: A regénybeli Alex színházból való kiábrándultságát, sértettségét honnan ismered?

TJ: Számtalan büfébeli beszélgetésből. Én majdnem mindenben megértem Alexet, de vele szemben szerencsére nem vagyok sem kiábrándult, sem sértődött. Akkor könyveket sem írnék. Éppen egy négykezes darabon töprengünk egy kollégámmal, és most kezdtük el fordítani a Médeiát Szombathelyre, Karsai Gyurival közösen. 

R: Dühös vagy?

TJ: Inkább dühös voltam. Ez a düh főleg a POSZT utóéletére vonatkozott, néhány kritikus kötözködésére. Fontos tudomásul venni, hogy mi ketten Regős Jánossal abból tudunk főzni, ami van. Nem tudok Eugenio Barbákat, Frank Castorfokat, Thalheimereket, Ostermeiereket fölfedezni és ideszállítani, ha éppen nem találhatóak a vizsgált körben. Tizennégy Zholdak-előadást sem tudunk varázsolni. De nem is kellene tizennégy azonosan radikális, fölforgató erejű előadást Pécsre vinni. Én hiszem, hogy kell ide minőségi zsáner is, Illatszertár és vidéke. S még ha a nagyváradi Krétakör-előadás gyöngébb is, mint a miskolci, és kétségtelenül halványabb, mint a budapesti, én nem találtam sem kőkorszakinak, sem érdektelennek. Nem utolsó sorban provokáció gyanánt válogattuk be. Egy nagy Kaukázusi krétakör-szimpózium lehetősége adott volt számunkra, de sajnos a szervezők kihagyták ezt a lehetőséget.

R: A három Kaukázusi-előadást felkiáltójelnek is szántátok?

TJ: Persze, tudatosan döntöttünk így. A válogatásunk a három Brechttel és a(z eredetileg) három Ibsennel annak is tükre, hogy mennyire fantáziátlan a műsorpolitika, nem csak Magyarországon, hanem a Kárpát-medencében is. Mindenki elégedettségére válogatni nem lehet, nem is ez a cél. De ha már zsigerileg közel ér hozzám kétszázból négy-öt előadás, igazán közel, az nagy eredmény. 

R: A regény Csákyjának nagy problémája, hogy ne kelljen mindig megfelelnie, hogy olykor bírjon nemet is mondani. A POSZT válogatás mennyiben szólt a megfelelésről? 

TJ: Semmilyen megfelelési kényszer nem dolgozott bennünk, csak az a vágy, hogy minél erősebb tizennégyest hozzunk létre. Egy ilyen válogatás csakis a szabadság légkörében elképzelhető. Még azt sem állítom, hogy az ízlésünket tükrözi a lista. Nyilván mind a ketten sokkal több független előadást hoztunk volna, ha abban a szférában történtek volna az elmúlt év legfontosabb dolgai. Hegymegi Máté Peer Gynt rendezésének Pécsett lett volna a helye, de technikai okokból nem lehetett „honosítani”.

R: Csáky egyik nagy dilemmája, hogy a biztos anyaszínházat ott lehet-e hagyni a függetlenekért. Mit gondolsz a mostani független előadásokról, a „függetlenekről”?

TJ: Csáky kicsit kiszáll a kőszínházból, és elmegy a függetlenekhez. De ez a regény az ő betagozódásnak a története is. Amikor Alexet először hívja a karizmatikus színházi rendező, ő még elgyávul, megijed. De annyi biztatást kap, hogy megbánná, ha kihagyná a lehetőséget. Sok izgalmas előadás van, de mi válogatók sem értettünk mindenben egyet egymással. Én is fontosnak, de csupán formai truvájnak tartom az Utas és holdvilágot. Elképzelem a zsűri arcát a hat óra hosszú előadás után… S azóta? Jó olyat hallani, hogy „zseniális” az Ódry Színpad A Schroffenstein család című előadása. Függetlennek nevezhető egy iskolai játszóhely? Világszínvonalú előadást hozott-e létre egy most diplomázó rendezőhallgató? Minden elképzelhető a budapesti független szcénában. Az, hogy tavaly nem történt csoda, nem jelent semmit. A kőszínházi működést látom sokkal kiszámíthatóbbnak, biztonságosabbnak, néha kiábrándítónak. A színház miatt írtam meg a könyvet is. A mai magyar kőszínház néhány alaptulajdonságát szerettem volna ábrázolni, de nem naturalista prózában. Többek között az óvatosságát és a szűkösségét. Hiába van kőből, úgy halad előre, mint a víz: mindig a legkisebb ellenállás útját keresve.

R: A nagyon erős színházi szál mellett ott van az egykor kemény, a betegségében megtört pasztell apakép. Aparegény is?

TJ: Vasárnapiapa-regény. Én tizennyolc évesen költöztem a fővárosba otthonról. Édesanyám már nem élt. Apám pedig vasárnapi apa lett. Később pedig egy terápiás ház lakója. Szűkültek az addig sem gyakori közös lehetőségeink. Életünk végére kerültünk közel egymáshoz. Szigorú, kudarcos, magának való ember volt. Én egyértelműen anyámhoz kötődtem. Alex nem ilyen. Végtelenül óhajtja az apja szeretetét, aki bár megnézi a Hamletben, nemigen fűz hozzá semmit. Az én apám kíváncsi volt rám; igaz, mérnöknek szánt, de íróként is elfogadott.