Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HULLÁMSÍRBA SZÁLLT SZERELEM

Sodródás
2018. júl. 3.
Hiába igazi túlélőfilm-specialista az izlandi rendező, Baltazar Kormákur, Sodródás című mozija nem ver különösebb hullámokat. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Pedig a recept hasonló, mint előző két túlélőfilmje, a Dermesztő mélység (2012) és az Everest (2015) esetében volt. A film igaz történeten alapul, a különbség „csupán” annyi, hogy középpontjában – igazodva az aktuális trendekhez – egy nő áll. Méghozzá nem is akármilyen nő. 1983-ban az akkor 23 éves Tami Oldham Ashcraft (Shailene Woodley) a vőlegényével, Rogerrel (Sam Claflin) egy vitorláson Tahitiról elindult a Csendes-óceánon át San Diego felé. A hajó azonban viharba került, és olyannyira megrongálódott, hogy 41 napon át sodródott az óceánon, mire végül Hawaii-nál partot ért.

A film nem indul rosszul: azonnal az események sűrűjébe csöppenünk. Tami épp magához tér a rettenetes állapotban lévő hajón, és a vőlegényét keresi kétségbeesetten, de ameddig a szem ellát, csak a végtelen és ijesztően közömbös óceán. A Sodródásból azonban sajnos nem lesz egy Minden odavan (2013), ez a túlélőshow ugyanis kiegészül egy szerelmi szállal – visszaugrunk az időben öt hónapot, hogy lássuk, hogyan ismerkedett meg a pár, hogy aztán hol a múltra, hol a jelenre váltva folytatódjon a történet. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

A fő probléma egyébként épp a szerelmi szállal van: különösebben nem rokonszenves és nem is érdekes ez a párosítás, amin az elég bárgyú enyelgések és nagy életbölcsességekkel tűzdelt dialógusok csak még tovább rontanak. Tami, a laza, kaliforniai szörfös csaj, aki az életben is épp ide-oda sodródik alkalmi munkákból fedezve a megélhetését, összeismerkedik Tahitin Richarddal, a brit hajóskapitánnyal, akiben rögtön rokon lélekre talál. A férfi maga építette a hajóját, mialatt Dél-Afrikában dolgozott, és azóta csak az óceánnak él, szállítási munkákat vállal, utazgat a nagyvilágban és gyönyörködik a hosszan ecsetelt naplementékben. A kapcsolatban egymást követik a szokásos körök: gyertyafényes vacsora, andalgás a parton, mélyenszántó beszélgetések az élet értelméről zöldségvásárlás közben, közös kirándulások és gitározgatások, tervezgetés a jövőről. 

Mindezzel viszont szöges ellentétben áll az, ami épp a jelenben zajlik, vagyis a nyílt óceánon sodródó vitorláson történik. Tami, miután egy leszakadt hajóroncson hánykolódva megtalálja és kimenti a vízből súlyosan sebesült vőlegényét, a túlélésükért küzd – nem csupán fizikai, de pszichológiai értelemben is próbálja mindkettőjüket életben tartani. És tényleg, a nő csak magára számíthat. Találékonynak, bátornak, kitartónak és eltökéltnek kell lennie ahhoz, hogy életben maradjanak. 

Ami a hajón a jelenben játszódik, egyértelműen sokkal érdekesebb, mint az ebbe minduntalan belezavaró flashbackek. Az operatőr, Robert Richardson a közelikkel, a gyönyörű, víz alatti és a horizontot pásztázó képeivel, a tér optimális kihasználásával a minimális lehetőségeket tartogató vitorláson, mindent megtesz azért, hogy hangulatba kerüljünk. Ez viszont pont a pár bontakozó kapcsolata miatt igen nehéz: egyszerűen nem elég érdekesek ahhoz, hogy azonosulni lehessen a szerelmükkel, amely azonban sajnos legalább annyi filmidőt követel magának a vásznon, mint az, hogy miként lehet túlélni 41 napot a nyílt óceánon egyre fogyatkozó készletekkel és egyre rosszabb fizikai és lelki állapotban.     

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A film csattanója, vagyis a végső csavar így aztán nem is igazán vágja mellbe az embert. Ráadásul túl is magyarázzák, és nem különösebben bízva a néző értelmi képességeiben, bevágott képekkel demonstrálják, mint tette azt anno Alan Parker is, az egyébként emlékezetes Angyalszívben (1987). Az óceán azonban fenséges, gyönyörű és ijesztő, tényleg nagyvászonra való, és egyértelműen a legjobb alakítást nyújtja a filmben, mindenféle lelkiállapotot felvonultatva: hol csendes és hívogató, hol feldühödött és destruktív, és minden helyzetben egyértelműen jelzi: azért a víz az úr. 

A Sodródás sajnos egy meglehetősen közepesre sikeredett túlélőfilm. Sem azt az intenzitást, szerzői látásmódot és lélektani mélységet nem képes hozni, mint ami például a Minden odavant jellemezte, sem olyan látványorgiával nem varázsolja el a nézőt, mint a 127 óra vagy a Gravitáció. És akkor most el is árultam, mit lehet megnézni inkább helyette. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek