A King Crimson nyolcadik inkarnációjának harmadik, minden bizonnyal definitív felállásában Pat Mastelotto, Jeremy Stacey és Gavin Harrison dobol, Mel Collins játszik fúvós hangszereken, Tony Levin basszusgitáron, chapman sticken, valamint nagybőgőn, az eredetileg doboló Bill Rieflin billentyűs hangszereken, Jakko Jakszyk énekel és gitározik, a színpad rendezői jobbján pedig ott van Robert Fripp (gitár, mellotron).  Nehéz túllépni azon, hogy a King Crimson már nem előre, hanem – története során először – visszatekint. A jelenlegi felállás leginkább egyfajta megünneplése a zenekar lassan ötven éve tartó, hosszú szünetekkel tagolt fennállásának. Fontos megjegyezni, hogy ez a múltba tekintés színvonalában messze maga mögött hagy mindent, amit az efféle koncepció mögé hajlamosak lehetünk gondolni, a King Crimson kontextusában mégis nehezen értelmezhető. A zenekar létezésének elsődleges imperatívusza ugyanis mindig önmaga szinte kényszeres újrafogalmazása volt, tartalmi és a formai értelemben egyaránt. Emiatt talán bajos is lenne egyetlen zenekarról beszélni, sokkal inkább van szó egyfajta folytonosságról, erre pedig ráerősít az is, hogy az együttes de facto vezetője, Robert Fripp körül folyamatosan cserélődött a tagság az évtizedek során. Ahogy a zene is, a múltnak mindig csak a releváns szeleteit újrahasznosítva.

 

King Crimson

A 2008-as, mindössze tizenegy koncertet megélt kvintettet tekintsük félresiklott próbálkozásnak, ami után Fripp előbb sokadik alkalommal nyugdíjba vonult – előbb kezdte ezt a műfajt, mint Ozzy -, majd beletörődve abba, hogy nem engedheti így el a zenekart, 2013-ban életre hívta a jelenlegi inkarnációt, eredetileg hét taggal, köztük három dobossal. A három dobos koncepciója több szempontból is érdekes. Ők vannak a színpad előterében, a többiek mögöttük egy emelvényen, a zenekarnak pedig nincs valódi frontembere, mindenki egyenlő, a zenében betöltött szerepétől függetlenül. Mastelotto, Stacey és Harrison pedig, ahelyett, hogy teljesen letarolnák a hangképet, esetleg egy túlzottan komplex ritmikai teret teremtve ágyaznának meg a kakofóniának, rávilágítanak az inkarnáció egy másik jellemző vonására is: egyforma súllyal bír az, amit a zenészek eljátszanak és az is, amit nem. A zenét hallgatva, vagy a színpadra tekintve hamar nyilvánvalóvá válik, hogy szinte mindig van legalább egy zenész, aki csak csendben figyeli a többieket.  A korábbi években ez a fajta visszafogottság a dobosokra nem mindig volt jellemző, különösen Gavin Harrison hegemóniája volt időnként bántó. A pénteki koncerten ennek nyoma sem volt, a dobtémákért felelős Harrison minden korábbinál visszafogottabban játszott, ez pedig nagyon jót tett az összképnek, mert eltűntek belőle az oda nem illő hangsúlyok. Jeremy Stacey a dobok mellett billentyűs hangszereken játszik, az első szettben egy rövid szólója is volt. Néhány témájából távolról mintha Bill Bruford köszönt volna vissza, sokkal relevánsabb volt a jelenléte, mint a korábbiakban. Az archetipikus Crimson-dobos, Pat Mastelotto nem csak a ritmikai rafináltsága okán megkerülhetetlen, de 1994-es csatlakozása ő az, aki a hetvenes években, mindössze néhány hónapig a zenekarral játszó, de arra a mai napig nagy hatással lévő Jamie Muir örökségének folytatója. Mindent összevetve, a három dobos koncepciója, mintha mostanra ért volna be igazán, holott, legalábbis részben arról van szó, hogy a zenekar most kezd valódi organizmusként létezni. Nevezhetjük ezt összeszokottságnak is.

 

A King Crimson újraindulásának 2013-as bejelentésekor, a merőben új és szokatlan három dobos felállás okozta meghökkenés ellenére is gyanús volt, hogy itt bizony az életmű aláhúzásáról, egy hosszan elnyúló búcsúról lesz szó. Mel Collins visszatérése és Jakko Jakszyk felvétele mindenképpen ezt sugallta, a sejtések pedig be is igazolódtak. Néhány új témát leszámítva a zenekar repertoárja kizárólag régi, jellemzően a hetvenes évekből származó nótából áll, köztük néhány olyanból, amik talán nem ok nélkül maradtak ki az utóbbi évtizedekben. A fentebb vázolt aggályok azonban, bármennyire is hangsúlyosak, a zenekar pusztítóan higgadt és fölényes előadása gond nélkül tette zárójelbe őket, legalábbis a koncert erejéig.

 

Robert Fripp

A nyitó Lark’s Tongues in Aspic első (valójában bármelyik) része – Bill Bruford frázisával élve – olyan, mintha a zenekar holnap készülne megírni. Már az első taktusoktól nyilvánvaló volt, hogy Müpa terében nagyon szépen fog feloldódni ez a zene, itt-ott ugyan eltünedezett egy hangszer, néhány nem is annyira jelentéktelen nüansz pedig többeknek is szemet szúrt, de összességében, amellett, hogy a Crimson elképesztően hangosan játszott, szinte mindvégig élvezhető, dinamikus volt a hangzás. Az ötödik éve működő zenekar minden évben bővíti és variálja a dalok listáját, a mostani turnénak már egy olyan széles repertoárral indultak neki, aminek köszönhetően estéről estére képesek radikálisan átszabni a műsort, ráadásul az egyes szetteken belül is egészen rendhagyó egységeket tudnak kialakítani.

 

A másodikként érkező Neurotica jelen változata Jeremy Stacey egy próbán elbohóckodott swingelésének folyományaként került a dalok közé, Belew hadarva recitált szövegelésének lehagyásával, feszesen, combosan. A Moonchild második tétele, a „The Illusion” sajnálatos módon maradt le, a zenekar kiválóan tud rögtönözni, ezért is fura, hogy lehagyták a dal második felét. Elképesztő lendülettél darálták végig az első szettet, amely hiába épült jórészt a korai nótákra, a némileg áthangszerelt Red, vagy a Lark’s Tongues in Aspic II. annyira vegytisztán hordozza magában a Crimsonra jellemző zenei metabolizmust, hogy képtelen elszakadni a folyamatos jelenben létezéstől. Az Islands szépségét pedig még Mel Collins borzalmas előadása sem tudta tönkretenni. A stúdióváltozaton játszó Mark Charig kornettjéhez szokott fülnek eleve furcsa a nádfúvósok jelenléte, Collins előadása, elsősorban alton azonban helyenként jobban illett volna egy vidéki vurstliba, mint egy King Crimson koncertre. Collins egyébként is a felállás egyik gyenge pontját jelenti. Technikailag rendben van, de az igazán elszabadult témákat szimplán erőből játssza, ahol pedig valami érdekes csavart vihetne a zenébe, időnként csak a stúdiózenészként rátapadt évtizedes sallangokat képes előhúzni. A legjobb momentuma talán a 21st Century Schizoid Man szólójába belecsempészett rövid Duke Ellington idézet (Take The ’A’ Train) volt. Az igazi problémát a többnyire borzasztóan sematikus intonációja jelenti. Néhány, elvétve eltalált szólót leszámítva csak a szólamok erősítésében élvezhető a jelenléte. A felállás másik problémás figurája az énekes és gitáros, Jakko Jakszyk. Egy Crimson-tribute zenekar egykori frontembereként bekerülni a zenekarba eleve felemás kezdés. Jakszyk jó énekes és nagyon ügyes gitáros, akinek nyilván meg sem fordul a fejében, hogy az 1981-től 2008-ig regnáló Adrian Belew helyébe próbáljon lépni, az ugyanis képtelenség. Gitárosként a saját, egyéni hangja csak ritkán hallatszik, a frontembertelenített koncepcióból kifolyólag viszont jól be tud tagozódni a zenekar egységébe.

 

A második rész a Hellhounds of Crim bevezetője után rögtön egy mélyrepüléssel kezdett a korai korszakba, de mind a Cirkus, mind az eredetileg négytételes Lizard harmadik tételének első két altétele (Dawn Song, Last Skirmish) nagyon jól működtek. A második szett valódi csúcspontjai azonban Radical Action I áthangszerelt változata (Radical Action III néven), az immár hivatalosan is Lark’s Tongues in Aspic V. néven futó Level Five, valamint a turnéra frissen előszedett Lark’s Tongues in Aspic IV. voltak. Utóbbi elővezetése azért meg sem közelítette a dupla-duó (Belew, Fripp, Gunn, Mastelotto) által játszott változatokat, a kóda is lemaradt a végéről, viszont nagyon érdekes volt, hogy Trey Gunn, eredetileg tízhúros warr-guitar-on játszott részeit Tony Levin öthúros basszusgitáron játszotta. Kiválóan. Az Easy Money kollektív improvizációba fulladó középrésze pedig annak ellenére sem volt képes szétesni, hogy Fripp gitárja már az elején elszállt és a modulcsere után is csak nehezen talált magára.

 

Tony Levin

A zenészekre egyesével talán nem is kell kitérni. Az 1979 óta Robert Fripp-pel játszó Tony Levin azért különleges, mert teljes természetességgel játszik le és hibázik el bármit, mindezt egy olyan zenei környezetben, ahol a kollégái jelentős része inkább csak a fejét vakarná. Néhány eltévesztett tempót leszámítva, szinte ijesztő nyugalommal és derűvel játszotta végig a koncertet. Tony Levin egy kincs. Robert Fripp visszafogottsága nem csak a rá egyébként jellemző színpadi jelen-nemlétben mutatkozott meg. Technikai gondok is becsúsztak nála, nagyobb probléma viszont, hogy mintha a zenében is gyakran inkább csak közreműködő csendként akarna jelen lenni. A Sailor’s Tale eredeti szólójában elhangzott, villámgyors, ereszkedő téma azért előkerült néhány helyen, a Lark’s Tongues in Aspic IV. középrészének gyakorlatilag lejátszhatatlan futamait is többnyire gond nélkül hozta, időnként mégis az érződött, mintha ő már csak szemlélni szeretné a zenekara nyugdíjba vonulását.

 

A fentebb megfogalmazott rengeteg felemás érzés ellenére a King Crimson harmadik magyarországi koncertje ezeknek az aggályoknak a jelentős részét képes volt három órára elfeledtetni. Teljes mértékben érthető, hogy a King Crimsonra mindig valami kínzó szükségszerűségként tekintő Robert Fripp úgy szeretné lezárni a zenekar történetét, hogy aztán véletlenül se akarja még egyszer újrakezdeni. Az is nyilvánvaló, hogy a zenekarból hiányzik az a feszültség, aminek köszönhető, hogy a korábbi inkarnációk gyakorlatilag létezésük minden pillanatában a feloszlás szélén táncoltak, ugyanakkor pont ez a feszültség volt a teremtő erő egyik forrása. A koncertnél maradva, a zeneszerző, Andrew Keeling szerint, ha Crimson koncertre megy az ember, valójában az egyetlen kérdés, hogy a King Crimson játssza a zenét, vagy a zene játszik King Crimsont? Természetesen nincs végső válasz a kérdésre, ugyanakkor június 29-én este voltak pillanatok, mikor egyértelműen az utóbbiról volt szó.