Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZÉTHULL DARABOKRA

Eugène Ionesco: A székek / Magyar Színház
2018. jún. 26.
„Semmi nem komikus. Minden tragikus. Semmi nem tragikus, minden komikus, minden reális, irreális, lehetséges, lehetetlen, felfogható, felfoghatatlan.” – vallotta a szerző. S mindez érvényes a most született előadásra is. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.
Ionesco tragikus tréfaként határozta meg ezt az 1951-ben írott munkáját, mely egyébként A kopasz énekesnővel 1949-ben kezdődött drámaírói életmű negyedik darabja. A darab most, az évad végén, Gera György fordításában, Szabó K. István finom művű rendezésében, Ovidiu Iloc sejtelmes zenéjével került bemutatásra a Magyar Színházban, annak is a legkisebb termében, a Sinkovits Imre Színpadon. Pár előadás után gyorsan szertefutott a híre. Színházünnep lett belőle. 
 
Fodor Tamás
Fodor Tamás
Pedig aligha van darab, mely az emberi lét totális reménytelenségét olyan végletesen fogalmazza meg, mint ez. Két elaggott lélek, az Öregasszony (Béres Ilona) és az Öregember (Fodor Tamás) él egy szigeten, világvégi magányban, elszáradt emlékeik föl-fölkavarodó avarában. Volt valaha ifjúságuk, voltak ismerőseik, volt talán egy fiuk is, bár lehet, hogy csak képzelték azt is. Mostanra mindenük az enyészeté lett, s a szivárgó, mindent megtámadó, poshadt vízből szedegetik és kurkásszák ki, ami eléjük sodródik. 
 
Szabó K. István és Szatmári J. Ottó jegyzi a látványt. Mintha egy régi vár szétkorhadt termében, vagy egy széljárta, hegyi kalyibában lennénk. Szürke minden. Míg az eredeti műben ablakon hajol ki, itt egy, a színpad előterében locsogó pocsolyában kotorászik az öregember. Elázott könyv kerül elő. Fejük fölött, egymást keresztező szárítókötelek futnak, s rajtuk, a hajdani kultúra megmentett maradékaként, csipesszel rögzített, penészes könyvlapok libegnek. Sokat ad a víz jelenlétének közeli érzékelése a jelenetekhez, súlyossá, hideggé válik tőle minden. Hátul, akár egy mészkőből mintázott Meštrović szobor, szürkén és hatalmasan, ott ül az öregasszony. Rajta is bekecsszerű, hosszú mellény van, mint az emberen. (Jelmez: Rátkai Erzsébet) Beszélgetnek. Fodor Tamás izgága, bizonytalan, kishitű, gőgös férfit játszik, aki maga is érzi, belül semmije sincs, talán csak héja van, vékony kis páncélja van, meg a remény, hogy azért ő mégis volt valaki. Pedig nem sikerült. Semmi nem sikerült. Itt van viszont az asszonya, aki mint eddig is, mindenkor, most is körüldúdolja hazugságokkal, bíztatja képzelményekkel, pedig hát ő is tudja: nem fog menni. Káprázatos, ahogy Béres Ilona mélyen zengő altja alájátszik dadogó, hadaró öregemberének, hol ismétli, hol tódítja, hol kiegészíti annak szavait. S mielőtt bevallanák, hogy az élet nem sikerült, előráncigálják a régi reményeket, hisz másképp is lehetett volna! S ha nem is győztek soha, talán tanultak belőle valamit! Hol a tanulság? Az ember zavaros szavaiból kiderül, hogy személyes missziójának, elvégzendő szent feladatának tartja, hogy amire rájött, azt átadja a világnak. De mire is jött rá? Hát ez az. Pedig el kéne mondani valakinek. De nem megy. Át lehet-e passzolni a feladatot valakinek? Előveszik unaloműző tevékenységüket: emlékeznek és képzelegnek. Lépkednek az idő pókhálóján. Vendégesdit játszanak.
 
Fodor Tamás, Béres Ilona
Fodor Tamás, Béres Ilona
Nagy nyeresége a játéknak, hogy míg Ionesco külső zajokkal, csengetésekkel díszíti – és tulajdonképpen zavarja – a jelenetet, Szabó K. István rendezésében minden vendégérkezést indító vagy jelző elem belülről indul, a szereplők fejében látszik először megszületni. Remek segítséget ad ehhez az áttetsző zene, s a fények izgalmas kezelése. 
 
Egészen lenyűgöző, ahogy ez a két óriás színész világot teremt maga köré. Az egyre szaporodó üres székeken szinte látszanak az elképzelt vendégek. Bámulatos, ahogy Béres Ilonából időnként elővillámlik a hajdani asszonyi vonzerő, Fodorból meg kibuggyan a gyermekség, visszafénylik a gáláns ifjúság, vagy a férfiúi akarás. Csupa zene mindkét alakítás, gyönyörű duett születik Gera György színes szövegéből. 
 
Remek a kiépülő fokozás, nemcsak a láthatatlan vendégek szaporodnak, de egyre nő a remény is: talán nincs még veszve minden. Hogy mégis veszve van, s hogy minden veszve van, azt a váratlanul megérkező, képzeletbeli Császár, a kritikátlanul és teljes mértékben elfogadott hatalom előtti nyomorult hajbókolás fedi föl. Már az önbecsülés nyoma sincs meg bennük, s az ember szinte kiáltana, hogy nem érdemes, s hogy ne csináld, de vallanak és jajonganak. Fodor olyan hévvel kezdi sorolni a férfi sérüléseit, megaláztatásait és hiába vívott küzdelmeit, hogy ha az ember kételkedne is a szerző írói erejében, itt megadja magát. Felejthetetlen panasza például, hogy „Meg akartam mászni a Pireneusokat, de mire odaértem, már pirinyók voltak.”  
 
A légnemű vendégseregnek beígérték a Szónokot, aki az elgyöngült öreg helyett majd tolmácsolja, majd kifejti, majd jól elmondja, hogy mi a tanulság, mi a cél, mi az üzenet. És végre megjön. Szabó K. István elképzelése szerint Szónokként (Papp Csaba a.n.) egy méretes, sötét bundájú, makogó majom érkezik meg. S vele az értetlenség s a szégyen. Hogy nem sikerült. Most sem, a Császár előtt! S hogy mégis legyen esély legendává lényegülni, abban a reményben, hogy majd az örökkévalóságban összejön nekik, ami eddig késlekedett, nem lévén másuk, halálukat ajánlják fel az események méltó megkoronázásaképpen. S a megtermelt mártíriummal lelkükben, elindulnak a poshadó pocsolya felé.  Hátuk mögött már ott vartyog az új világ.   
 
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Észrevehető pár – nem csupán elfogadható, de kifejezetten jól működő – dramaturgiai változtatás a szövegben. A francia dalocskát magyar mondóka pótolja, amikor pedig a párizsi kirándulásukat idézik, nem sanzon szólal meg, hanem mint jóleső ajándék, egyszer csak fölhangzik József Attila Párizsi anzix című versének pár sora. S miközben a semmiből képzelettel mindent megteremteni tudó, a hiányt körbedédelgető két idős lélek mágikus játékát látjuk, felidéződhet bennünk az Eszmélet pár idevágó sorának igazsága is: „Csak ami nincs, annak van bokra,/ csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra.” 
 
Ionesconak ez a műve a reménytelenség apoteózisa. Minden szétesik, minden hiábavaló, és ezt még elmondani sem vagyunk képesek egymásnak. Ám aki látja az előadást, s benne két kivételes művész, Béres Ilona és Fodor Tamás szellemes, bölcs és technikailag is elképesztő játékát, nemcsak azt éli át, hogy milyen romlékony, s milyen nyomorult is a megalázkodó ember. Olyan mély derűvel is találkozik, ami igen ritka a világban. Létrejön a lehetetlen, megszületik a közlésképtelenség keserű, vokális zeneműve, s benne miénk lesz a megbocsátás, a kegyelem egy darabkája. 
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek