Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BÉKEATTAK

Joyce DiDonato és az Il Pomo d’Oro Zenekar
2018. jún. 24.
Nagy énekesnő, pompás zenekar, érdekes program, nemes szándék, valamint kínos mértékű didaxis és szépelgés: ez mind így együtt Joyce DiDonato békeharcos koncertje. A Müpából távozó közönség többsége hetekre, sőt talán hónapokra lemondott a világháború kirobbantásáról és terrorakciók elkövetéséről. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.
A hagyományos koncertformák megújításával sokan és sokfelé kísérleteznek a nagyvilágban és persze itthon is. Homokanimációs vetítések és babzsákfoteles kitelepülések, a taps eltörlése és versek közbeiktatása, no és persze mindennemű tematikák és vezérfonalak felvonultatása jellemzi e rokonszenves próbálkozásokat, amelyek természetesen éppúgy lehetnek sikerültek vagy sikertelenek, felfedeztető erejűek vagy épp ordasan közhelyesek akárcsak a régimódi koncertek a frakkos karmesterrel meg a szabványos nyitány-versenymű-szimfónia menetrenddel. Mindenesetre a közönség és az előadók szempontjából tekintve is egyaránt teljesen érthető, hogy az értékőrzés közepette annyian keresik az új formákat, elvégre a koncertéletben is sok mindent meg kell változtatni ahhoz, hogy minden változatlan maradhasson.
 
Joyce DiDonato
Joyce DiDonato

Joyce DiDonato is okvetlenül a kísérletező kedvű művészek közé tartozik, és nem is csupán a tematikus koncertprogramjai révén sorolható a koncert- és operaélet innovatív nagyságainak sorába. DiDonatót egész pódiumszemélyisége ilyennek mutatja: amerikaias, sőt középnyugatias szépsége és derűje, a dívaszerep mélyen (ön)ironikus vállalása, átütő humorérzéke 2013-as budapesti debütálásán, a beszédes című Drama Queens-koncerten éppúgy érzékletessé vált, mint éneklésének ritka kultúrája, lírai koloratúr-mezzoszoprán hangjának személyes jegyű, izgalmas szépsége, a mindegyre a kifejezés teljességére törekvő művészete.  

 
Öt év elteltével most újra tematikus, és még rendhagyóbb koncerttel tért vissza a Müpába a nagy amerikai énekesnő. In War and Peace – Harmony Through Music (Háborúban és békében – harmónia a zene közvetítésével): ezt a címet viseli a koncertprogram, melynek összeállítására a 2015-ös párizsi terrortámadás sokkja késztette DiDonatót. A világnak már megannyi pontján előadott koncepció a néhány hete megjelent DVD révén (melyre a tavaly júniusi barcelonai koncertet rögzítették) akár ismert is lehetett a pesti közönség számára: a Handel és Purcell dominálta program mellett DiDonato expresszív sminkjétől az imponáló felsőtestű férfitáncos mélyen szimbolikus mozdulatsorain át egészen a művésznő érzelemgazdag záróbeszédéig. Az azonban csak a helyszínen derült ki, hogy mindehhez ráadásul még minden jegytulajdonosnak jár egy boríték, benne Joyce személyes üzenetével, valamint az összesen 16 nyelven nekünk szegezett kérdéssel: "A minket körülvevő káosz közepén hogy lehet békére lelni?" Válaszainkat az előcsarnokban elhelyezett dobozokba várták a szervezők, s hogy ihletet nyerjünk, a műsorfüzetben már ott sorakozott néhány válaszminta: Justin Talbot-Zorn társadalompolitikai szakértő és meditáció-oktató feleletétől Káel Csaba meggondolkodtató soraiig.
 
E sorok írója elmulasztotta helyben leadni a maga feleletét, így ezt most utólag pótolná, hátha még ez a válasz is bekerülhet a nagy nemzetközi kiértékelésbe: a minket körülvevő káosz közepén úgy lehet békére lelni, ha koncertre járunk és ott zenét hallgatunk, tehetséges muzsikusok és énekesek előadásában. Kínosan banális, ugye? Pláne, hogy épp egy koncert kapcsán tették fel a kérdést. De hát a koncepció heves és naprakész gesztikulálása mögött is végeredményben "csupán" ez a több évszázados tudás rejlik: hallgassunk szép zenéket és az reményt kínál számunkra a hétköznapi reménytelenségben.
 

Különösen akkor, ha olyan művész énekel a pódiumon, mint Joyce DiDonato, aki ezen az estén a Purcelltől Richard Straussig mindahány áriájában és dalában olyan emberi gazdagságot és bölcsességet tett érzékletessé, amely – legyünk őszinték – eleve fölöslegesnek bizonyított mindenféle nikotex-ideologizálást. A hang most is sértetlen felszínű, világosságában is kiegyenlített és legfőként: összetéveszthetetlen, a mögötte, helyesebben a benne rejlő személyiség pedig az ember- és világismeret teljességét sejteti. Hogy olyan áriák megszólaltatása után, mint amilyen a Dido búcsúja vagy a Lascia ch’io pianga, szinte vágni lehetett a levegőben a megrendülést, az még hagyján! De az, ahogy DiDonato az itáliai kismester, Leonardo Leo áriáját is előadóművészetének hegymagasába emelte, s hogy utóbb a ráadás gyanánt elénekelt Morgen! rögvest a legszebb koncerttermi Richard Strauss-emlék címére pályázhatott, nos az alighanem még a legcinikusabb Müpa-habitüéket is kiforgatta az előítéleteikből. 

 
DiDonato csodálatosan énekelt ezen az estén – és nem hibátlanul. Hajlandósága a felülintonálásra, mely már első budapesti koncertjén is feltűnhetett, mintha fokozódott volna az eltelt öt esztendő során, s a koloratúrás bravúrfutamok elnagyolása is újólag észlelhetővé vált. Mindez azonban mellékes, hiszen DiDonato mindahány megszólalása életre- és életről szóló élményt jelent a hallgató számára: a személyesség és a formátum – ma már ritka jelenségnek számító – egyidejű észlelését. Amikor pedig a hivatalosan meghirdetett program utolsó két áriájában az énekesnő, s vele együtt mi is eltávolodhattunk az emelkedett/tragikus/melankolikus hangulattól, olyan derű árasztotta el a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet, amilyet ugyancsak ritkán tapasztalni arrafelé.
 
Az Il Pomo d’Oro Zenekar teljesítménye egyszerre volt csodás – és hibátlan. A régizenés mozgalom fényes győzelmét igazolja a tény, hogy az irányzat immár többedik nemzedékében ennyire magától értetődővé vált a hangszeres perfekció, az autentikus megszólalás és a minden görcsösségtől ment’ felszabadultság együttes jelenléte. A 2012-ben megalakult formációt, élén a csembaló mellől vezénylő Maxim Emelyanchevvel, okkal nevezhetnénk a zenei élet legfegyelmezettebb szabadcsapatának. Ahol a sokoldalúság is bevett erénynek számít, amint arról a Rinaldo áriájában (Augeletti, che cantate) a hegedűt furulyára cserélő, s az est táncosával finoman kacér játékba elegyedő zenekari tag, Anna Fusek élményszerű bizonyságot adott.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek