Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AMIKOR CHUCK NORRIS MEGDÖNTÖTTE A KOMMUNIZMUST

Courage-Parevo Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztivál
2018. jún. 1.
Hogyan bomlasztották az amerikai akcióhősök a diktatúrát? Miért csempészték röntgenfelvételeken a Beatlest? Hiánypótló dokumentumfilmek a volt szocialista országok ellenkultúrájáról. SOÓS TAMÁS AJÁNLÓJA.

Ingyenes filmfesztivált rendeznek június elsején és másodikán a Premier Kultcaféban, ahol izgalmas dokumentumfilmeket nézhetünk az egykori szocialista országok ellenkultúrájáról. A merítés széles és sokszínű, a 16 versenyfilm filmmel, irodalommal, zenével és politikával is foglalkozik. Nem rendszerdöntési gyorstalpalót tartanak, inkább a kisembert állítják elénk, akit ellenállásba kényszerített a kommunizmus, és akár a hegyi túrákon csempészett vallásos szamizdattal, akár egy zsékategóriás akciófilm megtekintésével harcolt ki magának néhány órányi szabadságot. Felemelőek ezek a kispénzű, kócos doksik, mert végső soron a kultúra erejéről mesélnek: arról, hogy rendszert váltani csak forradalommal lehet, de a forradalomnak kulturális aknamunkával kell megágyazni, és az egyének belső szabadságát megteremteni ahhoz, hogy a külsőt kivívhassa a tömeg. Ajánlónkban a legérdekesebb dokumentumfilmeket válogattuk össze.

Chuck Norris vs Communism

„A külföldről becsempészett videókat néztük folyamatosan. Rengeteg rossz filmet láttunk, tíz Amerikai nindzsára egy Kubrick jutott. A legtöbbször a Rambót néztük meg. Nagy volt a híre, mert az oroszok a gonoszok benne, és úgy éreztük, ez kicsit illegális. Összejöttek a barátok, vagy a család ebédre, és a vendégekkel együtt néztük. De olyan is volt, hogy valakik fizetős maratonokat szerveztek” – mesélte nekünk Dragomán György a román videókalóz korszakról, és erről mesél – sajnos Dragomán György nélkül – a Chuck Norris a kommunizmus ellen című dokufilm is. Elsősorban Irina Nistorról, az illegális kazettákat egyedül szinkronizáló filmfordítóról, és Teodor Zamfirról, aki a román titkosrendőrség orra előtt építette ki a hangalámondásos VHS-ek feketepiacát. Félig rajongói levél ez a filmeket nemcsak narráló, de újrajátszó, értelmező, és idealizáló Nistorhoz, aki jóérzésű nagymamaként szűrte a káromkodásokat, és potom pénzért, cinefil lelkesedésből dolgozott, félig pedig egy kispályás Keresztapa-történet a Securitaté-tal paktumot kötő Zamfirról, aki a biznisz csúcsán 360 kazettamásolóval sokszorosította és terítette az amerikai tömegkultúrát, ami akkor még a szabadságra nyitott ablakot, a csodát, a varázslatot jelentette Kelet-Európának. Bár a Sundance-t is megjárt doksi végkövetkeztetése, miszerint Sylvester Stallone és Chuck Norris döntötte meg a diktatúrát, enyhe túlzásnak tűnik, de végig élvezetesen nosztalgiázik, és van annyira szellemes, hogy az eddig testetlen orgánumként ismert Nistorral előbb rekonstruált felvételeken mesélteti el az életét, és csak a fináléban lépteti kamerák elé Románia legismertebb hangját – Zamfirral és a kiérdemelt katarzissal egyetemben.

BP Underground

Informatív, lendületes és szórakoztató dokumentumfilmet forgatott Turán Eszter rendező és az M5 szerkesztő-műsorvezetője, Koltay Anna (Koltay Gábor lánya) a 80-as években még punknak induló, de a rendszerrel együtt agresszív hardcore-ra váltó zenei színtérről. A BP Underground lazán láttat zenetörténeti összefüggéseket és vázol fel társadalmi változásokat, miközben kikezdhetetlenül őrzi a hitelességét: Kőbányai sörrel magyarázó punkok (Riger János, Tizedes) elevenítik fel a hőskorszakot, amikor még sötét kapualjakban rugdalták őket a rendőrök, és érzékeltetik a rendszerváltás tragédiáját, ami nemcsak a lázadás értelmét ölte ki a punkból, de az egész színteret megtizedelte, mert mindent menőnek tüntetett fel, ami nyugatról jött – így az intravénás drogokat is. Bár néhány ponton (a Fekete Lyuk jelentőségén, vagy a brutális zene összetartó szellemiségén) túl gyorsan ugrik át, jelentős mulasztás nélkül tekinti át 50 percben a hazai punk és hardcore történetét az Erdős Pétert kurvaanyázó CPg-től a világszínvonalon zúzó, alkohol- és drogmentességet hirdető, másodgenerációs zenekarokig (Dawncore, Newborn, Bridge to Solace). A BP Underground épp attól lesz több egy zenei gyorstalpalónál, hogy a két generáció, a két korszak vonzerejét és tragédiáját is képes megragadni, és egymásra tükröztetni az elnyomásban felnőtt, de önpusztításba fulladt ősarcok történetét a hardcore-ban már a kritikus gondolkodást látó fiatalokéval, akik a zenefogyasztás elkényelmesedésével kénytelenek egy némileg eljelentéktelenedő műfajban alkotni. Laikusoknak és szakértőknek is ajánlott összegzés a BP Underground, amelynek már készül a folytatása a hazai hip-hop színtérről.

Roentgenizdat

Kihagyhatatlan, és csupán 25 perces a fesztivál másik zenés doksija, a szovjet bootlegkultúrát bemutató Roentgenizdat, ami seperc alatt is plasztikusan festi fel a sztálinizmus zenei kulisszáit, amiben egyik napról a másikra tüntették el az ország legnépszerűbb énekesét, a szovjet Elvisnek becézett Vadim Kozint, amiért azt merészelte válaszolni a titkosszolgálatot vezető Berijának, hogy azért nem énekel a nép hős vezetőjéről, mert a Sztálin-dalokat nem tenorra írták. A nyugati slágerzenészeket letiltó, de még a hazaiakat is inkább munkatáborokba deportáló közegben hihetetlenül gazdag és kreatív bootlegkultúra született, amelynek alapjait hol máshol, mint Budapesten fektették le. A Roentgenizdat szerint itt jöttek rá (a feltaláló neve sajnos homályban marad), hogy a lemezalakúra vágott röntgenfelvételekre is lehet zenét rögzíteni, és mivel a szocialista kórházak az év végén leselejtezték a használt és gyúlékony röntgenlapokat, hogy megspórolják az elégetés költségeit, a zeneboltosok felvásárolták azokat, majd nepperek segítségével terítették a röntgenlemezre másolt albumokat. A Roentgenizdat az izgalmas technikai részleteket sem mismásolja el, kiderül, hogyan szólt (rosszul), mennyibe került (egy kisüveges vodkába), és miért nem ment tönkre egy-két lejátszás után (acél- helyett zafírtű kellett hozzá) egy röntgenlemez, ami a Beatles-, Elvis- vagy épp Doors-dallamokat üvöltő tüdőbetegségek és koponyafelvételek képeivel manapság műalkotásnak sem éppen értéktelen. 25 percbe tényleg csak a lényeg fér bele, de a lenyűgözött érdeklődők a röntgenprojekt honlapján bővíthetik az ismereteiket – ide kattintva például a rock ’n’ roll túlkoros úttörőjét, Bill Haley-t hallgathatjuk gyönyörűen sercegő csontlemezen.

Master and Tatyana

A fesztivál legértékesebb felfedezése kétségkívül az elhallgatott litván fotós, Vitas Luckus, aki egy szebb világban az egyik leghíresebb európai fotográfus lenne, de jelenleg saját lapja sincs az angol Wikipedián. Luckus szakított a Henri Cartier-Bresson inspirálta, formalista litván stílussal, de lázadásában nem volt politikai töltet: csak a Szovjetunió hétköznapjait akarta lefotózni, és képei így akaratlanul is karcosak, ambivalensek, megdöbbentőek lettek. Ellentmondásos személyisége a pályatársak és az igéző múzsa-feleség Tatjána történeteiből rajzolódik ki: a szenvedélyes, nagyivó fotográfus lakása a litván művészek találkahelye és buliközpontja volt, ahol háziállatként egy oroszlánkölyök élt, és amelynek ötödik emeleti ablakából Luckus mindössze 43 évesen kivetette magát. Miközben képeit nem engedték kiállítani, a legnagyobb cégektől kapott busás reklámmegrendeléseket; műveit gyakran a barátként számon tartott kollégák cenzúrázták. Nonkonformista személyiségét a mai napig olyan tisztelet övezi Litvániában, hogy az alól a megszólalók nem is tudják kivonni magukat: életének fontos mozzanatai közül így néhány (házassági drámája, halálának körülményei) tisztázatlanok maradnak. De ez a meditatív hangulatú doksi akkor is elérné a célját, ha csak Luckus fotográfiáit mutatná másfél órán keresztül, mert a szabadságot és a diktatúrát, a felhőtlen örömöt és a lopakodó veszélyt egybesűrítő képek olyan erővel égnek belénk, hogy meg mernénk esküdni: az egész film fekete-fehér állóképekbe sűrítve pergett le előttünk.

 

A Courage-Parevo filmfesztivált egy kerekasztal-beszélgetés nyitja, többek között Legát Tibor és Ujj Zsuzsi részvételével, és a rendezvény ideje alatt megtekinthetőek a mozi előterében Szőnyei Tamás zenei újságíró new wave koncertplakátjai. Ide kattintva a teljes programot át lehet böngészni, amelyből nyugodt szívvel ajánljuk még a cseh drámaíró, disszidens és miniszterelnök Václav Havel feleségéről szóló portrét, az Olgát, és a hegyvidéki túrázás és a vallásos szamizdatirodalom terjesztésének összefüggéseit feltáró, krimiszerűen izgalmas Footprints in the Snow-t.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek