Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HOLDFÉNYES TRAKTORGARÁZS

Georges Momboye Társulat / Zempléni Fesztivál
2008. aug. 21.
Clair de Lune – ezt a Verlaine-től (valószínűleg nem tudatosan) kölcsönvett címet viselte a párizsi Georges Momboye Társulat augusztus 12-i táncprodukciója a Disznókő Szőlőbirtok traktorgarázsában. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

A holdfény itt nem a Debussy-zongoradarab vagy a Mondschein-szonáta poétikus konnotációját hordozza, annál egyszerűbb szimbólum: egy afrikai este szolgál a táncfüzér keretéül.

Georges Momboye
Georges Momboye

Georges Momboye Elefántcsontparton született, és jó másfél évtizede Párizsban él. Táncosai és zenészei feketék, de stílusa korántsem homogén, kiváltképpen nem valamilyen afrikai helyi néptánchagyomány reprodukciója, „táncházazás”. Eklektika ez, az afrikai táncot a kortárs tánccal, a klasszikus balettel és a hip-hoppal ötvöző, de elementáris erejű eklektika. Mint ebből is következik, amit Momboye létrehoz, az nemcsak nem valami színpadra adaptált népművészet, hanem egyáltalán nem is naiv, „primitív”, hanem nagyon is sokoldalú felkészültségen alapuló, professzionális és virtuóz műalkotás. A „Clair de lune” a pár éve a Szigeten már vendégszereplő társulat egyik legszerényebb méretű, úgyszólván kamara jellegű produkciója. A pár fős műszaki személyzeten kívül mindössze hat táncos és kétfős „zenekar” adja elő, egy kivetítésre alkalmas háttér-vászon, hat lámpás és minimális számú további kellék segítségével.

A valóságban is leszálló alkony csak még varázslatosabbá tette a hangfelvételről felhangzó hangos tücsökciripeléssel és egyéb meghitt neszekkel felidézett afrikai este illúzióját. A darab – a háttérben mindvégig ott őrködő Holdtól eltekintve – sötétségből indul és egy órával később abban is lobban ki, amikor a kezdés pillanatában feltűnő lámpások közül a legutolsót is elfújják a szereplők. Ami közte van, a játék tartalmát szinte lehetetlen utólag rekonstruálni; nem is valamiféle egyértelműen elmondható, lineáris cselekmény ez, inkább hatalmas improvizáció-sorozatnak hat, epizódok füzérének, amelyeket azonban át- meg átszőnek a visszatérő elemek, utalások. Az egyórás produkciónak laza háromrészességet ad, hogy az első és utolsó szakasz a lámpások jelenlétére épül, míg a középső formarészben hiányoznak a világítóeszközök. A szélső részekben mintha tizenkét lélek mozogna a színpadon, s mintha a címben is szereplő fogalom, a „fény” kultuszáról szólna az egész darab. A fény, a Hold és a lámpások fénye élteti az afrikai falu esti, gazdagabbik életét.

Jelenet a produkcióból.
Jelenet a produkcióból.

Az epizódok szavakba fogható tartalma szinte az egész életet lefedi: vágy és agresszió, barátság és féltékenység, szomorúság, vetélkedés, győzelem és kudarc – az élet alapvető kategóriáit játsszák el a táncosok és a zenészek. Mindezt átjárja a lehengerlő virtuozitás és a fergeteges humor. A reális vagy álomszerű drámák, tablók és szólók lélegzetállító precizitásáról az egymással és a kísérőzenével való tökéletes szinkron árulkodik: egyébként azt hihetnénk, hogy minden akrobatikájával együtt valamiféle spontán megnyilvánulást látunk. A látszólag pusztán illusztratív elemeket is át- meg áthatja az artisztikum, mert mesterségbelileg minden pillanat kihívás, s mert a virtuozitás és az emberi lényeg nem fejthető le egymásról. Látunk jelenetet, amelyben a szereplők egy hangosan zizegő dongóra vadásznak, s olyat is, amelyben pókokkal viaskodnak. Vannak százszor látott gegek mindkettőben, de itt mégiscsak az afrikai falu természetközeliségét érzékeltetik. Abban a részben pedig, amikor az addig hátulról megvilágított vásznon a reflektorfényben mozgó szereplők óriás és törpe árnyalakokat keltenek életre, s az óriások úgyszólván szadisztikus módon inzultálják és döngölik földbe a törpéket (majd ugyanez folytatódik helycserével), ott ősi, elfojtott szorongások vetítődnek ki a szó legszorosabb értelmében.

kettoA táncosok, három férfi, három nő, mindannyian nagyszerűek, s mozgásuk intenzitása olyan magas fokú, hogy mintegy fél óra után már azon kellett tűnődnünk, hogy mennyi ideig lehet ezt ilyen fordulatszámmal bírni. Nos, még egyszer annyi ideig, sőt a fergeteges, kígyótestű és akrobatikus szólók java még csak azután következett. A zenei aláfestést kizárólag ütőhangszerek, elsősorban dobok szolgáltatták. A két boszorkányos játékos egyike valahol az előadás kétharmadánál szólóba kezdett az addig alig alkalmazott, méteres vagy annál nagyobb kézzel vert, köcsögdobszerű hangszeren, némi lélegzethez juttatva a táncosokat. Ezt a szólót meg sem kísérelem leírni: a dobnak ezer hangja volt, beszélt és ropogott és kopogott, ritmusainak tűzijátékait egy egész népzenekutató brigád hetekig tanulmányozhatta volna.

Majd ez az egész látomásszerű világ úgy, ahogy jött, elálmosodva visszahullott a puha csendbe. Ismét a Disznókő Pincészet traktorgarázsában voltunk.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek