A Konzílium az őserdőben a Szépmíves Könyvek gondozásában megjelent P. Howard szövegek közül a második könyv, az előző a Tatjána volt. Mindkettő a Transzliteratúra-sorozat részeként látott napvilágot. A történet Afrikába kalauzolja az olvasót, ahol a helyi őslakosok és egy Morbicer nevű orvos-kalandor közötti felemás élethelyzetet mutatja be. A Konzíliumban egyszerre bukkannak fel a szerzőre jellemző komikus szituációk és csattanós egysorosok, valamint új elemként jelennek meg lassan kibontakozó kritikus meglátások az író koráról. Fontosnak tartom a kötet megítélésének kétfelé bontását. Egyfelől adott az a nagyszerű tény, hogy tovább növekszik az elérhető és olvasható rejtői korpusz. A kisregény töredékessége kétségtelen, terjedelme igen csekély, alaphelyzete azonban illeszkedik a rejtői narratívák sorába. A szerző üstjébe szinte recept alapján előkészített nyakatekert helyzetek, meghökkentő karakterek és furcsa megfogalmazásaik kerülnek.

A meglévő életművet teljesnek kell tekintenünk, noha, ahogyan a szerkesztő, Thuróczy Gergely az Utószóban megjegyzi, magát a hagyatékot alaposan megtépázta a történelem. A Konzílium az őserdőben szöveggondozásáért mindenképpen hatalmas köszönet illeti őt és Szilágyi Zsófia Júliát. Elsősorban kitartásukért és azon igyekezetükért, hogy megtartsák az olvashatóságot, egyúttal pedig azért, hogy filológiailag egységes és igényes szövegváltozatokat adjanak közre. Utóbbiból három darabot is rejt a kötet. Bónuszként az igazi bibliofilok a harmadik verziót indigóval gépelt, hasonmásban közreadott példányban is megcsodálhatják.

Másfelől adódik a kérdés, mennyiben és hogyan egyeztethető össze a Konzílium az őserdőben a korpusz többi részével. Illetve azon kívül, hogy a teljességre törekszik, mennyiben képes ez a ritkaság tovább árnyalni az életművet. Meglátásom szerint a könyv minden különösebb probléma nélkül illeszkedik az életmű többi részéhez. Stilisztikáját tekintve megállja a helyét, habár érezhető rajta, hogy Rejtő közel sem dolgozott annyit vele, mint más szövegekkel. Ez részben annak is tulajdonítható, hogy keletkezésének feltételezett idejére, az 1940-es évekre, a szerző élete már meglehetősen hányatott volt, ahogyan azt Thuróczy említi is az Utószóban. A megélhetését korábban jelentő ponyvakiadványokon szereplő írói név körüli hercehurcák, a korabeli fasiszta sajtó támadásai, a munkáját korlátozó, hátráltató különböző törvényi rendeletek, és a mindezek miatt fogyasztott, ekkor még legálisan elérhető, manapság már drogként kategorizált szerek teljesen aláásták egészségét, annyira, hogy élete utolsó éveiben már „ideggyógyintézeti kezelésekre szorul”.

Továbbá új szövegelemként meghökkentő, ugyanakkor kellemes meglepést okozott az elidegenítési effektus felbukkanása a narratívában. Korábban a humor eszközeként élt vele Rejtő, itt azonban más tartalommal is telítődik. A számunkra ismerős, Európában használatos, mintegy a civilizációt jelképező, mindennapi dolgokat a helyi őslakosok hathatós közreműködésével ismeretlen fénytörésben láthatjuk. Ez az áthidalhatatlanság félelmet is ébreszt bennük. Felszínre szivárognak a szerző panaszai valamint mélységes csalódottsága saját kultúrkörében. Ez a gyászos hangulat búvópatakként tovább csörgedezik, azonban amikor a főszereplő, Morbicer hozzájut egy dzsungelből előkerült újsághoz, a narratíva hangnemet vált és a megértés hangján kezd el beszélni.

A könyv elkészülte és megjelenése valóban kuriózium jellegét erősíti. A teljességre törekvés igénye mindenképpen dicséretes az újból erőre kapott Rejtő-reneszánsz okán, amelyet Az ellopott tragédia 2015-ös kiadása indított útjára, szintén Thuróczy Gergely szerkesztésében. Noha maga a Konzílium az őserdőben már kétszer „látott napvilágot, kritikai szövegközreadást közelítő módon, tudományos igénnyel, majd átdolgozott kiadásban”, mégis örvendetes, hogy megjelenhetett harmadszorra is. Hiszen ebben a változatban igyekeztek „hűnek maradni a szerző által papíron (jóvá)hagyott sorokhoz”.

A Konzílium az őserdőben annyiban tudja kissé más megvilágításba helyezni a rejtői életművet, hogy félkészségével rámutat az írói munka felépítettségére. Kétségtelen, hogy ez a stáció a klasszikus P. Howardokon edződött olvasói rétegnek kevésbé tartogat meglepetéseket, valamint a Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam és Bedekker csavargók számára rajongói sem ezt fogják pajzsra emelni. Ellenben bárki, aki szereti Rejtő szövegeit és el tud attól vonatkoztatni, hogy a történet félkész és néhol pongyola szövegezésű, értékelni fogja, hogy félig-meddig kordokumentumot tarthat a kezében, amely egyszersmind hallatlanul szórakoztató írás. Ugyanis tökéletlenség és elnagyoltság ide vagy oda, előfordult, hogy olvasás közben hangosan felnevettem a buszmegállóban. Aligha gondolom, hogy kellene jobb ajánlólevél ehhez a szöveghez, mint egy szabadjára engedett hahota.