Először kicsit zavar, hogy a megkérdezettek között némileg felülreprezentáltak egy kocsma félrészeg vendégei az utca embereivel szemben, aztán leesik, hogy McDonagh drámájában pontosan ugyanez a helyzet. Kicsit feszengek azért is, mert a közönség nagyon jókat derül azon a vérfagyasztó tényen, hogy a válaszolók nagyobb része kifejezetten hasznosnak értékelné a halálbüntetés visszaállítását.
 Simon Zoltán, Fandl Ferenc |
Az idei évben jelent meg egy magyar nyelvű monográfia Martin McDonagh drámáiról és filmjeiről. A szerző, Görcsi Péter A megtévesztés dramaturgiája címet adta kötetének, amely roppant beszédes, elég csak a Hóhérok című drámára gondolnunk, és azonnal megértjük a lényeget. McDonagh bevett dramaturgiai eszközei a titkolózás, az elszólás, a félreértés, az elhallgatás, a hazugság. Nézőjét vagy olvasóját állandó bizonytalanságban tartja a valóságot illetően, bizonyos szereplők kijelentései alapján folyton újra kell építenünk a történetről alkotott összképünket, mint egy jó krimiben – mikor lelepleződnek előítéleteink, befogadóként egyszersmind bűnrészesekké is válunk.
Ezt a mechanizmust járatja csúcsra McDonagh a Hóhérokban, ahol két nyílt színi akasztásnak vagyunk szemtanúi, majd mindkettőről kiderül, hogy ártatlan ember halt meg, aztán végül ebben sem lehetünk teljesen biztosak. „Az igazság az olyan, hogy vagy-vagy” – hangzik el a főszereplő Harry szájából a közhellyé silányított kierkegaard-i intertextus, és csak egyetlen dologban lehetünk végül biztosak, hogy a halálbüntetés nagyon rossz dolog.
A sztori szerint Harry (Fandl Ferenc) Anglia egyik utolsó hóhérjaként a segédjével, Syddel (Simon Zoltán) felakasztott egy Hennessy nevű férfit a hatvanas években, aki az akasztófa alatt is ártatlanságát bizonygatta. Aztán 1965-ben megszűnik a halálbüntetés Angliában, Harry családi kocsmájában csaposként kezd dolgozni, majd a lánya eltűnik, ráadásul éppen azon a napon, amelyiken Hennessyt két évvel korábban kivégezték.
Hennessy akasztási jelenetével kezdődik az előadás, az elítéltet játszó Kokics Péter rettegve ugrik fel a cella asztalától, ahol utolsó reggelijét ette addig. Rendkívül jól koreografált mozgássor a menekülés, ahogy a vaságy alá bújik, ahogy az aljába kapaszkodik, és a Sydet játszó Simon Zoltán próbálja lefejteni róla. Közben vicces párbeszédek hangzanak el, melyekből világossá válik az igazságszolgáltatás teljes közönye az elítélttel szemben, valamint a munkatársak közötti feszültségek, a hierarchia rendje is.
 Rusznák Adrienn, Somhegyi György |
Aztán Harry kocsmájában folytatódik a sztori két év múlva: hiperrealista díszlet, valódi faburkolatú angol pub, bekeretezett régi sörreklámok a hátsó falon. A pult fölött tábla, rajta fájdalmas shakespeare-i kocsma-szóviccet olvashat a pihent agyú alkoholista, elöl kegytárgyakként bekeretezve a falon lógnak a kivégzéshez szükséges eszközök. Ha van egy kötél a falon, akkor valószínűleg valaki lógni fog, lásd még Csehov vonatkozó mondatát. Az analógia nyomán kijelenthetjük, ha sör van a falon, akkor valaki inni fog, és ez pontosan így is történik: merevrészeg törzsvendégek (Rózsa Krisztián, Harsányi Attila, Keresztes Sándor) koreográfiáját és ismétlődésekre épülő poéntengerét nézzük és hallgatjuk, egyikük a rendőrfőkapitány (Varga Zoltán), ami elég aggasztó képet fest a városka közbiztonságáról.
A jobboldali falon újságcikkek, amik a híres Harry hóhérról szólnak, szintén bekeretezve. Harry személyisége két részre szakad a halálbüntetés megszüntetésével. Nem csak azért, mert megszűnt munkahelye, hanem mert mindaz, amire addig a pillanatig olyan nagyon büszke volt, hírneve és karrierje most egyik pillanatról a másikra morálisan megkérdőjeleződött. Erre, illetve az ártatlanul kivégzettekre hívja fel a figyelmét az újságíró (Salat Lehel), akinek interjút ad. Fandl Ferenc a hóhér figurájában egyszerre mutatja meg az önteltséget és a kételyt, a hazug pótcselekvéseket és az igazság utáni vágyat. Ezért is tudja csőbe húzni régi kollégája, akinek a karrierjét tönkretette.
A főszereplőkről általában elmondható, hogy összetetten ábrázolják karaktereiket. Simon Zoltán magas hangú, tompa észjárású Sydje képtelen az egyenességre, ugyanakkor gyermeki ártatlanság van tekintetében, és ezt nagyon nehéz összekapcsolnunk azzal, amit megtudunk róla, hogy ti. nekrofil perverz. Ugyanez a kettősség jelenik meg jelmezében is: mellkasa, nyaka végig van tetoválva, amely szöges ellentétet képez rózsaszínes árnyalatú ingjével, kinyúlt szövetnadrágjával.
 Fotók: Éder Vera, Miskolci Nemzeti Színház |
Somhegyi György fenyegető idegenjében éppen az a fenyegető, hogy valójában nem tűnik annak. Öltönyével, bubifrizurájával sokkal inkább a Beatles egyik ártalmatlan tagjára hasonlít, konkrétan Paul McCartney-ra, ahogy ez a szövegben többször el is hangzik. Az előadás női szereplőit egy pillanat alatt az ujja köré csavarja, akikkel különben nincs nehéz dolga, hiszen nem veszi körül őket túl sok szeretet. Seres Ildikó kocsmárosnéja kissé fásult háziasszony, aki nagyon szeretne még szerelmes lenni, lánya, Shirleyke (Rusznák Adrienn m.v.) gyermekkor és felnőttkor határán bizonytalankodik, szülei sem könnyítik meg helyzetét: bambának csúfolják és tudatják vele, hogy csúnya. A két nő ormótlan méretű parókájával kicsit ki is lóg az előadás látványvilágából, két groteszk figura egy alapvetően realista koncepcióban.
Hogy mit keres az előadásban Donald Trump, azt értem, ha általában a halálbüntetésre gondolok, vagy konkrétan arra az idei hírre, amely szerint Donald Trump halálbüntetéssel sújtaná a drogdílereket. (Nagy szerencséje az amerikai társadalomnak, hogy az elnökük lényegében semmiről nem dönthet egyedül.) Az már viszont kevésbé fér a fejembe, hogy Farkas Sándor, aki a kocsma fogyatékkal élő törzsvendégét alakítja, miért ül szinte végig egy szó nélkül az asztalnál, és miért épít gyufaszálakból kishajót egy üvegben. Biztos van valami, amit észre kellett volna vennem. Aki rájött, az legyen kedves, szóljon.
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.