A kortárs fantasy atyaúristene, Neil Gaiman (Tükör és füst, Coraline, Amerikai istenek) bő tíz éve írta meg novelláját a kóchajú punkról, aki annyira kamasz még, hogy ufónak nézi a lányokat, de mivel egy Gaiman-novellában járunk, biztosak lehetünk benne, hogy a lányok valóban a galaxis túlvégéről jöttek ide házibulizni és tanulmányozni az embereket. A 70-es évek Londonjában játszódó novella magyarul is olvasható a Törékeny holmikban (az író honlapján pedig angolul), és bár nem Gaiman főműve, de egy jópofa történet arról, milyen fura és földönkívüli érzés a tiniszerelem.
Hogy az alapötlet (kamaszok + űrlényszerelem) jól mutat filmen, azt mi, magyarok már jó pár éve tudjuk, hiszen a legfrissebb Oscar-jelöltünk, Enyedi Ildikó is ufók és emberek találkozásaként gondolta el az első szerelmet online is nézhető kisfilmjében, az Első szerelemben, de most végre a Gaiman-novella is feljutott a nagyvászonra John Cameron Mitchellnek, a Hedwig és a Mérges Csonk rendezőjének köszönhetően, aki ismert kattanásaival – punkkal, képregényekkel, bizarr szexszel, kozmikus teremtésmítosszal, és még több punkkal – kerekítette nagyjátékfilmmé a történetet.
 Jelenetek a filmből |
Na már most: teljességgel védhető álláspont, ha valaki azt vallja, hogy ez a film úgy, ahogy van, nézhetetlen. Akinek nem dobogtatja meg a szívét, ha a hangsávon, mondjuk, a The Damned dübörög, a kattant, fárasztó humor tényleg csak lefárasztja, és nem érti, miért van low budget beütése mindennek a jelmezektől a cselekményig, az valóban csak a hibáit fogja látni a filmnek. Azt, hogy unalmas az űrlények humbugmitológiája, és sokáig nem is érthető, mit miért csinálnak a tapadós latexruhába öltöztetett alienek; hogy a punkról hajlamos közhelyekben gondolkodni (le a szülőkkel, éljen a szabadság!), és a végére geilbe fordul a sztori, és már megint a szerelem jelenti a megoldást a galaxis összes mizériájára.
Ha az Így csajozz egy földönkívülivel mégis mosolyt celluxoz az arcunkra, annak az lehet az oka, hogy Mitchell lelkesedése ragadós. Ha nem történetben kell gondolkodni, hanem gegekben, akkor máris topon van a rendező. A figurák emlékezetesek, Nicole Kidman például egy Szörnyella de Frásznak öltözött Malcolm McLaurent játszik, aki underground hőst akar faragni a bűbájos alienlányból, akit Elle Fanning játszik nevető bociszemekkel. Már nővérének, Dakota Fanningnak is jól állt a tépett punkruha a The Runawaysről szóló The Runawaysben, de Elle hitelesebb: ha hónaljat nyalogat, abban báj van és ártatlan erotika, ha színpadra áll, akkor a gondosan dizájnolt külső ellenére is beillik vaduló rockernek.
 A képek forrása: MAFAB |
Az Így csajozz egy földönkívülivel akkor jó, ha a bicebóca tiniszerelemről, vagy a punkról szól – de a legjobb, ha egyszerre mindkettőről. Ahogy Fanning és az illedelmes lázadót játszó Alex Sharp egymásra talál, próbálja összetapasztani a száját, és közben felfedezi, milyen vajízű az ifjúság, abban a hormonok tombolásának összes eufóriája, humora és szerethető esetlensége benne van. A szertelenség, ami a történetet ott is szétzilálja, ahol nem kéne, a szerelemnek svungot ad és sármot.
Ahogy a punknak is: Mitchell még az undergroundon belül is underground arc akar maradni, és a Sex Pistolstól csak egy kötelezőt játszik le, egyébként pedig obskúrus punkbandákkal zsúfolja tele a soundtracket. Meg persze eredeti dalokkal, de hát ez a minimum attól a rendezőtől, aki egy transznemű migráns rockistenről szóló, botrányos(an jó) punkmusicallel szerzett magának nevet. Az Így csajozz egy földönkívülivel dalai nem annyira zsenik, mint a Hedwig és a Mérges Csonké, de itt is egy lírai teremtésmítosz adja a film gerincét, a lendületes posztpunk különcségéhez pedig sokat hozzátesz, hogy egy részét a Xiu Xiu főnöke, a Twin Peaks zenéjét nemrég fenséges zajpoppá transzformáló Jamie Stewart jegyzi.
Mitchell filmje egyébként nem egy Punk, csajok, satöbbi, nem terheli túl a zenéről szóló eszmefuttatásokkal az átlagnézőt, de azért megadja a zenebolondoknak, ami jár nekik. A filmben három definíció is elhangzik a punkra, és egyik szellemesebb a másiknál, de nagyokat lehet nevetni a félreértett párbeszédeken (amit az alien összezagyvál a világáról, az a punkban mind értelmes zenekarnév), és az is szórakoztató, ahogy az egyik süvölvény végig azt a zenét keresi, amit az űrkannibálok házibuliján hallott, és a pszichedelikus rockon belül is totálisan elborultnak számító, német krautrockot kér a lemezlovastól, mert az hangzik olyan elszálltnak, mintha ezer bálnát fojtogatnának.
Mitchellnek ugyan most is jobbak az ötletei, mint amennyire kreatív a rendezése, de van annyira eszelős a sztori, hogy a bicegős részek is szórakoztassanak. Az pedig már tényleg csak a slusszpoén, hogy az epilógban Gaimannek fazonírozzák a főhősünket, és így a Sandman szerzője is megkapja a maga eredettörténetét. Ami gyönyörűen elfuserált, de hibáival együtt is nagyon szerethető.