A harmadik Bosszúállók az eddigi legdrágább, leghosszabb, legnagyobb, mindent mindenben felüllicitáló szuperhősmozi, a tökéletes cirkuszi látványosság, amit már csak azért is látni kell, mert ekkorát és így ugye még soha. Egy két és fél órás szuperhősrevü, amiben drágább a látvány, több az akció, és mindenki felvonul, aki a Marvel 18 filmjében és 3 milliárd dolláros beruházásban eddig szerepet kapott. És ez a maga módján kétségkívül szórakoztató: aki szereti szuperhősfilmeken pihentetni az agyát, az biztosan nem fog unatkozni rajta.
Ha csak a buktatókat nézzük, a Russo fivérek kikerülnek mindent, amiben a náluk eredetibb, viccesebb, okosabb, de messze nem olyan profi rendező, az első két Bosszúállókat jegyző Joss Whedon elbotlott. A főgonoszuk végre nem egy sótlan kis málé, vagy egy dackorszakos kisgyerek, aki „csak mert” alapon csap szét maga körül mindent, a többtucatnyi karaktert, aki itt él és mozog, kiegyensúlyozottan mozgatják, és a fináléban elmozdulnak, ha csak némileg is, a városlezúzós pixelparádétól valami eredeti megoldás felé. De ettől még nem lesz szuperhősfilm-történeti mérföldkő a Végtelen háború, mert a rengeteget lehetőséget, amivel csak itt és csak most, ebben az egyszeri besztofban lehet játszani, csupán félig-meddig tudja kiaknázni.
Kezdve mindjárt Thanosszal, a filmben csak hereállúnak csúfolt űrsztálinnal, aki irgalomból irtja a népet, mert úgy akarja megoldani a túlnépesedést és a szegénységet, mintha Legyen Ön is milliomos!-t játszana, és felezést kér a lakosságra. Persze véletlenszerűt: egy gazdagra egy szegény jut, akinek meg kell halnia a jobb GDP-mutatók érdekében, és az ún. Végtelen Köveket is azért akarja összegyűjteni, hogy aztán egy csettintéssel likvidálhassa majd a felenépet. Thanos uralja a galaxist és uralja a vásznat is, Josh Brolin igazi érzelmekkel, aggodalommal és atyai szeretettel, meg persze őrült diktatórikus hajlammal játssza a lilára feslett titánt, ezt a kerek, izgalmas, dramaturgiailag végre korrektül összehegesztett antagonistát. De azt is hozzá kell fűzni, hogy világjobbító szándékának ennek ellenére sincs semmi értelme, és nem csak azért, mert az emberiség a létszámától függetlenül úgyis újratermeli a hatalmi és gazdasági viszonyait, hanem mert az esztelen pusztítást és a komolyan vehetetlen, a mérlegre az egész világ sorsát felpakoló tétet most sem sikerült érdekesen kijátszaniuk.
 Jelenetek a filmből |
Így pedig a Végtelen háború lassan, de biztosan omlik össze a saját súlya alatt. Thanos tagadhatatlan svungot ad a történetnek, mert végre olyan ellenfelet kapnak az eddig szinte mindent félvállról, fél kézzel megoldó szuperhősök, aki bármelyiküket legyűrheti, és így az összecsapásokat is a váratlanabb kimenetel felé kormányozhatja. Csakhogy amint Thanos elkezdi begyűjteni a vágyott köveit, és uralma alá hajtani a valóságunkat (az Időnek, a Térnek, a Valóságnak, de az Elmének, a Léleknek is van saját köve), igazából az egész bonyodalom értelmét veszti. Ahol ilyen magasak a tétek, ahol valakinek a kezében a világ minden hatalma összeér, ott valójában semmi sem számít. Mégis hogyan lehetne szembeszállni azzal, aki a komplett valóságot felülírhatja? És miért állna le bárki is pofozkodni azzal, akinek korlátlan erő van a birtokában?
Pontosan: csakis azért, mert a műfaji szabvány ezt írja elő. Össze kell csapni űrben és földön, varázslattal és ököllel, pókháló-csúzlival és atomrakétával. Kell a sok kis csata, amíg a végén jön az egy nagy, a wakandai mezőkre vezérelt, a dárdás törzsfőnököket a predátorkutyákkal összeeresztő pixelhalmozás. A fej fej melletti küzdelem izgalmasabb ennél Thanosszal, csak hát logikátlan – egy újabb elpazarolt lehetőség. A Végtelen háború egyszer-kétszer megvillantja, hogy lehet más – csavarosabb, szürreálisabb – az akció, ha varázslók tusakodnak, akik bármit, de tényleg bármit megtehetnek, de aztán visszazökken a szuperhősös vágányra, ahol mindenki csak a szokásos trükkjeit szajkózza akkor is, amikor már semmi ráció nincsen mögötte.
 A képek forrása: MAFAB |
Az egész film erre a hullámvasútra ültet fel: először jön az ígéret, majd a többé-kevésbé szórakoztató, de a belengetett opcióhoz képest csalódást keltő kivitelezés. A Végtelen háború papíron sokkal jobbnak tűnik, mint vásznon. Nagyléptékű például a történet, galaxisokon ível át és új mitológiákat mozgat, de roppant kiszámítható a szerkezete: egy akciót mindig egy lelkizés követ, a kaland pedig kimerül abban, hogy újabb és újabb kövek után kajtatnak, ezért pedig újabb és újabb kézitusákat vívnak a szuperhősök Thanos amúgy meglepően karakteres csatlósaival (instant kedvenc az aszott arcú varázslófigura, aki Tim Burton groteszk bábanimációiból szökött át ide). Drámából is többet mérnek, hogy lehorgonyozzák valamivel az ide-oda ugráló sztorit, de hatástalan marad majdnem minden szívfacsarási kísérlet: vagy mert nincs idő kibontani az érzelmeket, mint Vízió és Skarlát Boszorkány románcában, vagy pedig a hangnemet nem sikerül kiegyensúlyozni, és a Marvelnél kötelező poénkodás megy a dráma rovására.
Végül pedig arra is rájövünk, hogy a szuperhősstúdió csak blöfföl, amikor eljátssza, hogy végre földrengésszerű változást hoz a moziverzumába. Pedig az elején még hittünk neki, mert annyira frusztráló volt, hogy a Marvelnél sosincs következménye semminek, és a halál is csak átmeneti állapot két film között, amiből vissza lehet térni, ha szépen cseng a kassza, hogy csak üdvözölni lehetett a kezdeti merészséget. De aztán a fináléban addig folytatták a nagyotmondást, hogy aki ismeri a Marvel évekre előre bejelentett filmjeit, az tudja, hogy valami nagyon nem stimmel ezzel a befejezéssel. És ez a legkiábrándítóbb húzása a Végtelen háborúnak: hogy végre kieszeltek egy meghökkentő fordulatot, majd addig túlozták, hogy annak a következményeihez már biztosan nem tudják tartani magukat. Ha itt lenne vége a történetnek, a Marvel harmadik fázisának, vagy akár csak ennek a filmnek, akkor a Végtelen háború egy tökös mozi lenne. Csakhogy jövőre jön a folytatás, a második rész, aminek az elején garantáltan visszarendezik a sakktáblát. Így pedig hiába futott neki a Marvel, végül nem gurított nagyobbat, mint eddig bármikor: a szebben díszített külső mögött most is ugyanaz a kockázatkerülő szuperhősszív dobog.