Szantner Anna

Második fejezetéhez érkezett a „legendás Máté-osztály” sorozata, melyben az adott előadás tárgyát maguk a színészek képezik. Az ő életük, sikereik, kudarcaik – természetesen görbe tükörben, idézőjelek közé téve, valóságot és fikciót, életanyagot és fantáziát összemosva. S miközben az alany élete és pályája megelevenedik, szükségképpen új és új információkat tudunk meg a többiekről, az őket körülvevő színházi és nem színházi valóságról.

Rokonszenves és felettébb kockázatos vállalkozás ez, hálás és hálátlan feladat egyszerre. Hiszen meg kell találni azt a szűk mezsgyét, melyen haladva éppen annyi tárul fel a főszereplő életéből, ami még nem számít zavaró indiszkréciónak, ám felkeltheti a közönség érdeklődését. (Ráadásul e „szűk mezsgye” nemcsak a főszereplőre, de privát és szakmai kapcsolataira is érvényes.) Hasonlóképpen el kell találni az atelier-jelleg határait; az előadásokat szép számban látogató szakmai közönség és a vájtfülű színházrajongók hada nyilván hálás a kikacsintásokért, a csak bennfentesek számára érthető poénokért, de ezek túlburjánzása belterjességgel fenyeget. S főként itt, a sorozat kezdetén, vigyázni kell arra, hogy a fiatal, életük és pályájuk elején lévő színészekről készült előadások ne hasonlítsanak túlságosan egymásra (ne ugyanazok a személyek jelenjenek meg bennük, ne ugyanazok a közös emlékek idéződjenek fel stb.).

Jordán Adél

Másfelől e könnyed, személyes élményekből, szárnyaló fantáziából, friss poénokból, rögtönzésekből, eleven játékötletekből összegyúrt játék általában kedves a nézőnek, még akkor is, ha egyik-másik jelenetet fáradtabbnak, sikerületlenebbnek látja. Így van ez a mostani előadás estéjén is, ahol a tavalyinál talán több invenciótlanabb jelenet és elcsépeltebb poén is látható.

Ám van miért megbocsátani ezeket: szellemes és ügyes az első képek narrációs időjátéka, remek az Ivanov-próba paródiája (főként Dömötör Andrásnak és Fenyő Ivánnak köszönhetően, akik már a felvételi jelenetben is jelentékeny parodista-tehetséget mutattak), találóak a színházi közeget áttételesebben, szatirikus eszközökkel kifigurázó jelenetek (ideértve a színikritikusok díjának átadóját is), igazán őszintének tűnnek az egymás közti rivalizálást, féltékenységeket, frusztrációt is felelevenítő képek. Az utolsó jelenet „gyónásai”  – melyek rímelnek a két évvel ezelőtti bemutató vallomásszerű utolsó monológjaira – pedig valóban személyes hangon, ironikusan, szomorkásan beszélnek arról, amiről végül is az előadás egésze szól: a színházcsinálásról, a kedvről, a kudarcról, a megalkuvásokról és az ezeken is átütő akaratról.

Jelenet az előadásból. Szkárossy Zsuzsa felvételei

Az, hogy a tavalyinál kicsit szűkebbnek tűnik az előadás spektruma, talán magának az alanynak is köszönhető: Szandtner Anna eddigi élete, pályája nyilvánvalóan erősebben tapadt a színházhoz, a pesti színházi közeghez, mint a „messzebbről érkező”, a főiskolára sokadszorra felvett, értelemszerűen bővebb élményanyaggal rendelkező Járó Zsuzsáé. De a hangsúly finom eltolódásában azért valószínűleg szerepet játszik az alkotók közlésvágya; az, hogy erről a közegről tudnak és akarnak a leghitelesebben, legszórakoztatóbb módon beszélni. Ami egyelőre igaz is, ráadásul az előadásokhoz választható formák tárháza csaknem kimeríthetetlen: a mediterrán környezet, a buja szobanövény-virágzás éppoly jól működik, mint a tematikus és képi asszociációk összekapcsolása (pl. a játék előtt hosszasan dekázgató Mészáros Béla és a sokszor emlegetett Cristiano Ronaldo). De azért kérdés, pár éven belül nem válik-e unalmassá mindig ezt a közeget viszontlátni, ugyanazokat a jól sikerült paródiákat nézni, s hallgatni a – remélhetőleg nem mind keserűbbé váló – vallomásokat. A megélt évek és élmények persze segíthetnek ezen, de talán a fantázia tágítására is szükség lehet majd.

Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008

V.ö. Koltai Tamás: Kivagyokén
Kolozsi László: Osztály, vigyázz