Ha a kétfarkú kutyák írnak Kuroszavával négykezest, az lett volna olyan pimaszul vicces és szívtájékon kellemesen bizsergető, mint a Kutyák szigete. Wes Anderson ezúttal Japánig ment, hogy ihletet nyerjen új animációs filmjéhez, de a történetét mintha a magyar sajtó szalagcímeiből ollózta volna össze – és meglepő módon épp azzal frissítette fel jól bejáratott stílusát, hogy nemcsak hozzászólt, de keményen bele is állt az aktuálpolitikába.

Eddig, ha Andersonra gondoltunk, kicsattanó színek, körzővel rajzolt kompozíciók, monoton hangon darált abszurd viccek, na meg túlérett kölykök és infantilis felnőttek juthattak eszünkbe, akik felszabadultan zengik a cukin bizarr különcség dicséretét. Most, ha Hollywood hipszterzsenijére gondolunk, ugyanúgy szemgyönyörködtető színpaletták, geometrikus beállítások, és a fapofával előadott burleszk ugorhat be, azzal a különbséggel, hogy beborult az ég Anderson babaháza fölött, és a traumákat vattacukor-illattal elkendőző valóságába beszüremkedett a társadalmi-politikai dimenzió.

Ott lebegtek a viharfellegek már A Grand Budapest Hotel öreglányokat kúráló főportása és rajzolt bajszú lóti-futija felett is, akik úgy bukdácsolták végig a Buster Keaton kamerája elé kívánkozó örökösödési kalamajkán, hogy közben a háttérben szépen, csendben előretört a faszizmus. A Kutyák szigetében egy kifejlett autokráciába csöppenünk, ahol teret engednek ugyan az ellenzéki véleménynek, de a veszélyes elemeket likvidálják, a félelemkeltő propaganda pedig mindenkit az ellenség kiirtására hangolt – akit Megaszaki macskabarát polgármestere történetesen a kutyanáthával és lázkórral fertőzött ebekben lát. Deportálja is a blökiket a Szemét-szigetre, ahová egyiküket követi a gazdája, a 12 éves Atari, aki néhány házi- és egy karakán kóboreb segítségével indul a testőrkutyája keresésére.

Lerohadt erőművek, oszló vidámparkok és összegereblyézett hulladékhegyek között vezet az útjuk, de ez a kaland nem nyomasztó, sokkal inkább játékos lesz Anderson tálalásában, akinek tökéletesen illeszkedik a stílusába, hogy bézs kifestőkönyvét koszszürke disztópiára cserélte. Itt ugyanis beszédesebbek a védjegyének számító, túlszabályozott kocsizások és kilapított terek, mert ez tényleg egy kétdimenziós világ, amit szögletesre kalapált a gyűlöletpolitika. A darabos mozgás (a szokásos 24 helyett csak 12 képkockát animáltak másodpercenként) és a humorosan elnagyolt gesztusok mind azt erősítik, hogy kizökkent a világ, miközben azért Andersoné nagyon is a helyén van, hiszen ugyanaz a lelkesedés, a részletekben fellelt csoda öröme hatja át, mint a legjobb filmjeit. A tárgyfétises rendező ezúttal a guberált szemét, a romlott tonhalkonzervek és megcsócsált csontok felé fordul szeretettel, és a maximumnál egy kicsit még többet kihoz a stop motion kézműves esztétikájából, amikor megleli a szépséget a szürke kismillió árnyalatában.

És persze a humort is. Hiába járunk szügyig disztópiában, a Kutyák szigete Anderson legviccesebb filmje. Az volt A Grand Budapest Hotel is a maga idejében, de az a rendező új animációja is, mert tovább lépdel a közérthetőbb humor felé vezető úton. Ezúttal gyerekkorunk rajzfilmjei (a gyalogkakukkos, porfelhőbe burkolt csetepaték), lefordíthatatlan szóviccek („underdog dogs”), celebfricskák (a Yoko Ono nevű tudóst Yoko Ono szinkronizálja), és persze az ingatag lábakon álló demokráciák kerülnek terítékre. Amikről persze mondhatják, hogy csak címszavaiban ijesztően aktuális, amikor a kisszámú, de hangos ellenzék választási csalást emleget és új szavazást követel, a civileket pedig azzal hallgattatják el, hogy biztosan egy külföldi hatalom fizetett ügynökei, mivel a Kutyák szigete a mesék megengedő logikájával tesz pontot a konfliktusai végére. De Wes Anderson nem Steven Spielberg, ő nem azért csinált filmet, hogy kokit nyomjon Donald Trump (pláne nem Orbán Viktor) kobakjára, hanem hogy az aktuálpolitika eltérő megvilágításában boncolja tovább egyik kedvenc témáját, a különcség, ha úgy tetszik, a másság elfogadását.

A Kutyák szigetében kétféleképpen kommunikálnak ebek és emberek: propagandával és pletykával. Megaszakiban plakáton, tévében, híradóban sulykolják a kutyaellenes uszítást, a Szemét-szigeten pedig a semmiből érkező pletykákkal alkotnak ítéletet egymásról a kicsapott háziállatok. A film egyik legjobban kidolgozott poénforrása, és egyben a szíve-lelke is az elnéző mosollyal terjesztett szóbeszéd, aminek alanyai, a kannibál kutyák vagy a párosodó nőstény egy rövid beszélgetés után mindig tisztázódnak, ha végre szóba elegyednek a másikkal – ami korántsem egyszerű feladat Anderson világában.

Az ugatást angolul (feliratozva), a japánokat japánul (felirat nélkül) hallgatjuk, így pedig egymástól elszigetelt fajokat és nemzeteket nézünk, akik között alapélmény egymás meg nem értése, pláne úgy, hogy a gyűlöletkeltés és a pletyka is ferdíti a valóságot – mégis tudunk olvasni az arcukból, szemükből, az érzelmeikből. Anderson arra tapint rá, amire Guillermo Del Toro is a néma takarítónőről szóló tündérmeséjében: hogy a gyűlöletpropaganda korában problematikussá vált a kommunikáció, és igazán csak szavak nélkül értjük egymást. A nyelv szeparál, de van más, ami összeköt.

És erre rímelteti Anderson a politikai állásfoglalását is, amikor az anyahiányos és apakomplexusos figurák családi traumái helyére ember-kutya barátságokat léptet, és mind a gazdákkal szakító kóborkutya-létet, mind a szolgai parancskövetést elutasítja (a domesztikált ebek mindig egybehangzó szavazásaiból nem egy és nem kettő poént facsar ki). Helyette egy szimbiotikus együttélésre szavaz, amiben az ember gondoskodik a kutyáról, az eb pedig védelmezi a gazdáját – és így a karakán kóborkutya és a társra vágyó kisfiú is meghittséget és életcélt nyer a mese szívvel, lélekkel és szerethető mennyiségű naivitással teli lezárásában. A Kutyák szigete nemcsak a japán kultúra (az a szusikészítő montázs! azok a humoros haikuk!), de az ember legjobb barátjához címzett szerelmeslevél is egyben. Wes Anderson egyik legjobbja – ez pedig nem kevés.