Soha az életben nem dolgoznánk mészkőbányában – először ezt a nem túl szakmai megállapítást fogalmazzuk meg a Téli fivérek kapcsán. Pedig Maria von Hausswolff kamerája messze nem ítélkezik: először csak a kíméletlen sötétséget látjuk, majd aprócska fénykört, a tömött, klausztrofób feketeséget aztán emberi beszéd (vagy inkább moraj) és további fénykörök törik meg.
Először az az érzése az embernek, hogy lemaradt a felirat, mert bár szófoszlányok ütik meg a néző fülét, de nincs fordítás, vagy azért, mert egyáltalán nincs értelmük, vagy leginkább mert a bánya, a föld mélye ilyen: nem tűri a szabatos emberi beszédet, a kerek mondatokat. Itt csak a csákányok vége szikrázik, a kifejtett kövek dübörögnek a csillékben, és néha van egy kis szünet, amikor kortyolni lehet a stikában, otthon főzött kisüstiből.
De odafönt sem jobb a helyzet. Csak ami lent fekete, az itt fehér: nem is lehet látni, hol ér véget a tél jótékony fehérsége és hol kezdődik a művi, a mesterséges tél sápadtsága, amely beterít mindent: embert, konténerházat, tájat, tán még a szabadulni vágyó gondolatokat is. (Az emberek arcára néha már-már maszkként tapad rá a mészkő pora, talán hogy nyomtalanul szippantsa be őket a fehér sivatag.) Balladai vidék ez, olyan, amelyről nálunk Bodor Ádám tud a legtöbbet mondani.
Mondandója hálistennek Hlynur Palmason rendezőnek és forgatókönyvírónak is van, bár elsőre ez nem túl izmos. Viszont balladai vidékhez balladai, kevés szavú történet is illik: Johan (Simon Sears) és Emil (Elliott Crosset Hove) testvérek, és együtt húzzák az igát Dánia isten háta mögötti bányájában. Kettőjük közül utóbbi a furcsább, bár látszólag találékonyabb, a bányából lopott vegyszerekből üt össze otthon valamilyen szörnyű lőrét, amelyből a kollégáinak is ad el, de ő maga is rendszeresen fogyasztja. Addig el is nézik különcségét, teszetoszaságát, azt, hogy képzeletben mindig más világban jár, amíg valaki meg nem betegszik a zárt munkaközösségben. Nem tudjuk, hogy mi a betegség oka, de egyre inkább elterjed, hogy a kotyvasztott ital tehet róla, ez pedig még inkább a közösség szélére szorítja Emilt, aki mentálisan amúgy sem a legerősebb közöttük, autisztikus vonásai miatt inkább a "kedves idióta" szerepét aggatják rá.
 Jelenetek a filmből |
A hideg és egyszerű történetet úgy szövi át a bánya, az ipari monstrum, a meddőhányók látványa, ahogy Enyedi Ildikó filmjében (Testről és lélekről) ellenpontozzák a finom érzéseket a vágóhíd brutális és közönyös képei, csak itt talán még a vér színe is fehér. A bánya embertelen méretei szinte észrevétlenül nyomják agyon a csöndes lángon lobogó, kalandmentes élet vágyait, tüntetik el a lehetséges kiútjait. Kicsit mindenkit megőröl, ahogy porrá töri a felszínre bukkanó köveket is. Nincs menekvés, csak a képzelet felé. Ezért is töltik ki a történet réseit Emil különös, álmokból, sóvárgásokból, militáns képzelgésekből kitöltött abszurd világának jelenetei. Ám amennyire otthonosan mozog a képzelt univerzumában, úgy lesz egyre élhetetlenebb a valóságban: bár érzékeli, hogy megváltozott körülötte a hangulat, egyre ellenségesebb a kollégái hallgatása, mégis ugyanúgy görgeti tovább az életét. A végkifejlet olyan pontosan érkezik el, ahogy egy matematikai egyenlet dobja ki magából a megoldást. Palmason csupán annyit enged át a nézőnek, hogy ő maga saccolja meg a végzet súlyát, a leszámolás méretét.
A Téli fivérek minden, csak nem közönségbarát alkotás. Különös hangulata, atmoszférája, kísérletező kedve inkább illik egy fesztiválhoz, semmint a képregényfilmekkel terhelt mozikínálat mindennapjaiba. Türelmes és nyitott befogadót kér. Az elsőfilmes Palmason ugyanis mindent elkövet, hogy elbizonytalanítsa a nézőt, kicsit összekuszálja a történetmondás szálait és felborítsa a bevett paneleket. Kísérletezik, és meg is teheti, hiszen mind a nyersanyag, mind a helyszín szinte követeli a rendhagyó mesélést, a baljós és bizonytalan elemek jelenlétét. Tán még azt is, hogy többször látjuk a férfi nemi szerveket, mint indokolt lenne, de a meztelenségben itt nincs semmi erotikus. Hol a munka közönyét és gépiességét elütő játék része, hol a tehetetlen düh és lázadás része, mint amikor a két fivér kezd el birkózni az otthonában.
 A képek forrása:MAFAB |
Az Emilt életre keltő Elliott Crosset Hove-ban a rendező méltó alkotótársat talált: kissé bárgyú, kissé álmatag arcán lustán lebegnek át az érzések, mintha nem is hozzá tartoznának. A magányosság, az indulat, a furfang, a sóvárgás elegye időnként teljesen eltűnik a maszk alatt, amit hol a por, hol a környezete, vagy valamilyen belső kívülállóság kényszerít rá. Ennek ellenére Emil igen összetett és zavarba ejtő figura, hol félelmetes (szinte beteges precizitással tanul meg lőni egy valódi vagy elképzelt oktatófilm segítségével), hol csak sodródik az események farvizén, hol pedig készen áll arra, hogy a maga oldalára billentse a mérleg nyelvét. Ugyanakkor nem az, akivel könnyen azonosulni lehetne, nem elég esendő ehhez, de semmi olyasmivel sem rendelkezik, ami a történet hősévé emelhetné. Ő talán még a saját történetében is mellékszereplő csupán. Nem csoda hát, hogy Anna, a telep egyetlen jó nője sem veszi komolyan: a napi kínokat feloldó testi örömök helyett így csak az ellopott bugyi kétes szagmintája marad meg vigaszként.
A Téli fivérek a százperces játékidő ellenére jól felépített rövidfilmnek tűnik, amely hol a valósághoz tapad, hol szürreálisan hömpölyög tova. Az is biztos, hogy Palmason egyelőre jobban kérdez, mint válaszol, ügyesebben skicceli fel egy dráma lehetőségét, mint ahogy ki tudná bontani. Elliott Crosset Hove játéka és a mindenhová bekúszó fehér sivatag nem evilági hangulata viszont a film kivételes erőssége, és ha nem is kárpótol a dramaturgiai váltások (valóság–álom–képzelet) döccenéseiért, mégis emlékezetessé teszi a dán rendező bemutatkozását.