A Pesti Vigadóban tartott hangverseny első felében ugyanis Brahms örökbecsű f-moll zongoraötösét (op. 34) hallhattuk, míg a szünet után csupa átirat következett: előbb Mozart ritkán hallható, két szólóhegedűs, K 190-es C-dúr concertonéja, majd három romantikus, zenekarral kísért hegedű-„magánszám”; a Liszt Ferenc Kamarazenekar minden esetben teljes kamara- vagy  szimfonikus zenekart helyettesített.

 

Maxim Vengerov

A kanyargós koncert programjához persze a kiadott műsor címe szolgáltat kulcsot: „Maxim Vengerov és az Ulucan testvérek”. A nagyszerű orosz hegedűművész, mint köztudott, elkötelezett pedagógus is egyben. A három, bulgáriai török családból származó Ulucan-testvér (ejtsd: Uludzsan) közül pedig ketten, a hegedűs (és brácsás) Özcan és a zongorista Birsen korábban Vengerov hallgatói voltak a saarbrückeni zeneakadémián. A Brahms-darabban mindhárman szóhoz juthattak Vengerov és Rózsa Richárd csellista társaságában, oly módon, hogy Özcan brácsázott, előzékenyen átengedve a második hegedű szólamát húgának, Ayşennek. A Mozart-műben viszont ők ketten – Ayşen és Özcan – játszották a magánszólamokat, míg a hátralevő műsorszámokban mesterük játékában gyönyörködhettünk.

 

A Brahms-kvintett az első pillanatban zavarbaejtően hatott: a Vigadó sohasem igazán jó és egyszersmind nehezen kiismerhető akusztikájában az öt hangszer egyszerre hangzott kissé érdesen és atomizáltan, s hozzá valamiféle templomi visszhanggal leöntve. Az első tételben mintha a művészek maguk sem tudtak volna mit kezdeni ezzel a különös akusztikai környezettel: miközben játékuk zeneileg izgalmasnak, meggyőzőnek és összefogottnak hatott, s „átjöttek” az olyan egyéni vonások is, mint Vengerov játékának tündéri simasága vagy Özcan Ulucan brácsázásának tömör intenzitása, az egész valahogyan mégis színtelenül-irreálisan hangzott. A helyzet azonban már a lassú tételre gyökeresen megváltozott – hogy ezt hogyan sikerült elérniük, arra nem igazán sikerült rájönnöm –, gondolom, valamiféle belső „ráerősítésről” lehetett szó, amellyel egyszerűen meghaladták a fizikai korlátokat. A többieknél addig szürkébbnek vagy legalábbis kevésbé hallhatónak érzékelt Rózsa Richárdról kiderült például, hogy a finom árnyalatok mestere, s Birsen Uluzcan is elsőrangú zongorista, akinek éneklő játéka, színeinek gazdagsága nagy erőssége az előadásnak. Az expresszív, sőt eksztatikussá forrósodó II. tétel után átütő erővel és ruganyosan szólalt meg a Scherzo, s a zárótétel impozáns építménye is teljes szépségében bontakozott ki előttünk.

 

Özcan Ulucan

A Vigadó rejtélyeinek egyike, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekar pódiumra lépésével az akusztikai problémák megszűntek létezni. A Mozart-concertone fő érdekességét az jelentette, hogy Ayşen és Özcan Ulucan zeneileg és hangban is erőteljesen elütő egyénisége milyen harmonikusan egészítette ki egymást. Ayşen áttetszően kristálytiszta hangja a zenei kifejezés karcsúságával és könnyűségével párosul (ami korántsem jelenet súlytalanságot). Tipikusan nőies karakter – mondhatjuk, már ha létezik ilyen egyáltalán. Mindenesetre zenélés, látvány és jelenség egyaránt a nálunk ismertebb Alina Pogosztkinával mutat feltűnő hasonlatosságot. Özcan játékára pedig teltebb, sötétebb hegedűhang, a hegedülés muszkuláris öröme jellemző, ugyanakkor neki is erénye a finom részletek iránti érzékenység, a tökéletes zenei és technikai kontroll. Együttes játékuk pedig ritka példája a teljes összehangoltságnak, annak, hogy egymásra reagálva milyen pontosan kapcsolódnak össze a fogaskerekek. A zenekar karcsú, kiegyensúlyozott, precíz és – ha szabad így mondani – előzékeny játéka, mint a hátralévő műsorszámokban is, nagy nyereség volt a teljes élmény szempontjából. A műben amolyan másodlagos szólószerephez jutó I. oboa, illetve cselló szólamát játszó Horváth Béla, Illetve Kertész Ottó pedig nem másodlagos módon volt egyenrangú partnere a két hegedűsnek.

 

Ezután még Massenet Thais című operájából hallgathattuk meg a jól ismert Méditationt (Polónyi Ágnes jelentékeny hárfaszólójával), majd két Saint-Saëns-darab, az op. 83-as Havanaise és az op. 28-as Bevezetés és rondo capriccioso következett. Csupa ihletett vagy sziporkázóan szellemes darab, ám egyik sem az addigi műsor művészi színvonalán. Vengerov azonban, mint minden igazán nagy előadóművész, varázslatra képes: arra, hogy az ő átszellemült és minden virtuozitásával együtt a legkevésbé sem külsőséges előadásában ezeket a darabokat is bámulattal kell hallgatnunk, mert neki köszönhetően ezek is a Művészet templomába vezetnek minket.