Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„NEM AZ OSCAR-DÍJJAL KELEK ÉS FEKSZEM”

Beszélgetés Deák Kristóffal és Nina Kovval
2018. ápr. 5.
Oscar-díj után, de még az amerikai áttörés előtt csíptük el a Mindenki rendezőjét és drónkoreográfus feleségét, hogy Hollywoodról, mesterséges intelligenciáról és a tökéletes filmritmusról beszélgessünk velük az új kisfilmjük kapcsán. SOÓS TAMÁS INTERJÚJA.

Revizor: Úgy képzelem, ha Oscar-díjat kap egy rendező, utána arról forgat filmet, amiről csak akar. Te miért pont egy térfigyelő biztonsági őrről akartál, akinek elveszi a munkáját a mesterséges intelligencia?

Deák Kristóf: A legjobb játék ötlete már egy évvel az Oscar előtt kipattant a fejemből. A Mindenkihez hasonlóan ez is egy egyszerű erkölcsi dilemmáról szól: hogy mit is csinál magával az emberiség, amikor elkezdi automatizálni a gondolkodást. Sokáig úgy hittük, hogy ha bizonyos munkákat gépekre is bízunk, azért a látás, a hallás, és az érzelmek vagy épp a szándék felismerése emberi terület marad. De a gépek lassan már ezeket is kisajátítják. Autót vezetni már most jobban tudnak az embernél, és innen csak pár év kérdése, hogy a taxisok munkaköre megszűnjön a fejlett országokban. Sorra fognak eltűnni a fehérgalléros munkák is, és kialakul majd egy széles társadalmi osztály, amelyik elveszíti a léte értelmét. Ezt ráadásul mi csináljunk magunkkal, mi tanítjuk be a mesterséges intelligencia-rendszereket, például a Facebookot és a Google-t is azzal, hogy kattintgatunk az interneten. Minél jobban hajtjuk a fejlődést, annál hamarabb eljutunk ebbe a lehetetlen helyzetbe – ezt a gondolatot akartam megragadni A legjobb játékkal.

Középen Deák Kristóf A legjobb játék forgatásán
Középen Deák Kristóf A legjobb játék forgatásán

R: Létezik már az a technológia, amit a filmben látunk?

DK: Megvannak a szándékfelismerő rendszer építőkockái: egy 2017-es konferencián bemutattak egy platformot, ami nagy tömegben is felismer a szokványostól eltérő viselkedésformákat, és riasztást ad, ha például egy ember elkezd ütni egy másikat. Kínában már létrehoztak egy félelmetesen jól működő rendszert, ott elsősorban arcfelismerésre használják. Ez nem sci-fi.

R: A legjobb játékban akkor csak az a science fiction, hogy ez a rendszer a Keletinél működik, és nem Kínában.

DK: Ez sem teljesen sci-fi, mert egy magyar programozó csapat segítségével megcsináltuk a rendszer leegyszerűsített verzióját, és a filmben olyan képernyőt nyomkodtak a színészek, ami tényleg reagált az érintésükre. A szándékfelismerés része nem működött, de azt a több ezer embert, aki megjelenik a térfigyelő kamerák képein, mesterséges intelligenciával követtük le.

R: Hogyan viszonyultok a mesterséges intelligenciához? A filmeseknek általában horrortörténetek jutnak róla eszébe, vagy disztópiák, amikben a gépek szolgasorba hajtják az emberiséget.

DK: Szerintem nem az a legnagyobb veszély, hogy a mesterséges intelligencia átveszi a hatalmat és megöl minket, hanem az, hogy nem is vesszük észre, hogyan kúszik be az életünkbe és forgatja fel kismillió módon, gyökerestül. Csak hát a háttérben zajló folyamatokat nem lehet könnyen és látványosan dramatizálni, ezért Hollywood inkább az antropomorfizált fantázia A.I.-okról forgat filmet vagy sorozatot (jó példa a Westworld), amik igazából a Frankenstein-mítoszt mesélik újra. Próbálkoznak néha mással is, mint például a borzasztóan sikerült A körben, de valahogy mindig rossz helyről fogják meg a témát. Rám egy angol barátom, Alexander Thomas rendező tett nagy hatást, aki abból írja a filozófiai doktoriját, hogy a Szilikon-völgyből kiinduló vállalati kultúra hogyan erősíti fel és betonozza be a kapitalizmus legrosszabb arcát a mesterséges intelligenciához hasonló új technológiákkal, amik mind felgyorsítják a társadalmi különbségek mélyülését, és igazából csak a meglévő rossz minták még hatékonyabb művelését segítik elő. Ezek a rendszerek a gazdagabbak fejlődését segítik, akik beruházhatnak a fejlődésbe, a leszakadó embereket viszont otthagyják az út szélén. Az ipari forradalom idején a ludditák lázadtak az automatizáció ellen, ami hasznos vészjelzés volt, de ma sajnos nincsenek jelenkori ludditák, akik jó zajosan felhívnák a figyelmet az észrevétlenül zajló torzulásokra, amiket a technológiai fejlődés hoz az életünkbe.

Nina Kov: Szerintem vannak ma is ludditák, méghozzá azok a hackerek, akik a technológia veszélyeivel foglalkoznak, például átveszik az irányítást egy drón felett, hogy megmutassák, milyen könnyű meghackelni azokat. A problémát az jelenti, hogy ma csak az lehet luddita, aki ért a technológiához, a történelem vesztesei viszont azok szoktak lenni, akik nem tudnak adaptálódni a változásokhoz. A legjobb játék arról is szól, hogy nem hagyhatjuk, hogy a társadalom széles rétegei – Yuval Noah Harari kifejezésével – haszontalan osztállyá váljanak. Az a kérdés, hogy tudunk-e olyan világot építeni, amiben a munkájukat elvesztő emberek nem érzik magukat haszontalannak, és sikerül-e, akár a régi kapitalista sémáktól elszakadva, olyan időelfoglaltságot találni az embereknek, amik a pénztől független értéket termelnek.

R: Hogyan jelennek meg ezek a gondolatok a művészetedben?

NK: Drónkoreográfusként azt vizsgálom, milyen kapcsolat létezhet az emberi test és a technológia között. Igyekszem kitágítani a koreográfia jelentését, ami alatt nemcsak táncot érthetünk, hanem hétköznapi mozgásokat is ember és gép között. A legjobb játékban is azzal játszottunk el, hogyan tudnak a hétköznapi mozdulatokat végző emberek átlényegülni valami mássá – akár művészetté – egy gép “szemén” keresztül.

R: Hogyan dolgoztok össze?

NK: Az alkotás minden szakaszában együtt ötletelünk Kristóffal. A drónelőadásomból ő rendezte a filmet, a Mindenki udvari jelenetében pedig én találtam ki, hogyan mozogjanak a gyerekek.

Jelenetek A legjobb játék című filmből
Jelenetek A legjobb játék című filmből

R: Az emlegetett MI-disztópiákkal szemben A legjobb játék egy humoros, pozitív töltetű történet. A Mindenkiben is hangsúlyos volt, hogy a gyerekek egységes kiállásával a happy end felé kanyarodott a történet. Leszűrhetünk ebből valamiféle ars poeticát?

DK: Optimista ember vagyok, szerintem a megoldások keresése, más szóval a kreativitás a legemberibb dolog a világon. Azért is hallgatunk történeteket évezredek óta, hogy a végén a csavarral kreatív megoldást halljunk egy problémára, ami addig megoldhatatlannak tűnt. Én ezektől a történetektől tudok úgy kijönni a moziból, hogy utána jobban érzem magam, és egy kicsit emberebbnek. A megoldás nem feltétlenül jelent happy endet, sok kérdést nyitva hagyhat, de általában van benne egy kis meseszerűség. A Mindenki befejezéséről is mondták, hogy a valóságban nem történik ilyesmi, pedig dehogynem: előfordul, hogy elmegy tüntetni tízezer tanár, és egyperces néma csenddel nyilvánítják ki a szolidaritásukat. Vannak és lesznek fontos pillanatok a történelemben, amikor egy kritikus tömeg el tud érni valamit.

R: A filmjeidnek van egy nagyon erős ritmusa, zeneisége.

DK: Egy elvetélt zenész karrierje az enyém. Először klasszikus zongorát tanultam, aztán különböző zenekarokban basszusgitároztam és énekeltem. Koppintottuk a Kispál és a Borzot, majd a stoner rock, azon belül is a Queens of the Stone Age felé húztunk. Annyira vonz a zene, hogy amikor először átkerültem a filmkészítés kreatív oldalára, vágó lettem, mert hamar rájöttem, hogy filmre is át tudom ültetni a ritmusérzékemet. Nagyon szeretem azokat az alkotókat Chaplintől és Buster Keatontől kezdve Billy Wilderen át Jacques Tatiig, és az ő szellemi örököséig, Michel Gondryig, akik nagy hangsúlyt raknak a film ritmusára. Rendezőként ez a legerősebb eszköz, ami kizárólag az én kezemben van, és nem osztom meg, mondjuk, a látványtervezővel vagy az operatőrrel. Hogy a színészekkel milyen belső ritmust alakítok ki egy jelenetben, az csak az én dolgom, és ebbe a vágás nélküli jeleneteket is beleértem. A Saul fia például azért is zseniális, mert tökéletes a ritmusa, pedig alig van benne vágás. Csak tökéletes ritmussal lehet fennakadás nélkül átadni a nézőnek az érzelmeket.

R: Már több, mint egy éve, hogy megkaptad az Oscart a Mindenkiért. Elgondolkodtál utána, hogyan kéne folytatni a karriered?

DK: A kezdeti eufória és némi tanácstalanság után úgy néz ki, jó pályát sikerült kitalálni a folytatásra, és remélhetőleg úgy tudok fokozatosan építkezni és egyre nagyobb kihívásokat teljesítve eljutni egy nemzetközi produkció leforgatásáig, hogy az egyes lépcsőfokok között nem kell túl nagyot ugranom. Következőnek egy tévéfilmet forgatok Magyarországon, a Foglyokat, ami szinte végig egy helyszínen játszódik, és az jelenti benne a kihívást, hogy egy nagyobb színésztömeget kell majd irányítanom. A megtörtént eseten alapuló történet 1950-ben játszódik, és arról szól, hogy az ÁVO bezár egy családot a saját lakásába, majd minden ismerősüket is, aki odatéved, de senki sem érti, hogy miért.

R: Egy ávós Öldöklő angyal?

DK: Nem annyira szürrealista, itt minden az emberi természetből következik. Az emberek elkezdik elárulni egymást, megbolondulnak és hisztériáznak, vagyis minden előkerül, ami egy összezárt emberi helyzetben előkerülhet, egy kis szatirikus éllel megfűszerezve. Nem a fő műfajom a fekete humor, de a szatíra engedélyt ad arra, hogy olyan dolgokon is nevessünk, amik egyébként túl borzasztóak. A legjobb játékról is mondták többen, hogy olyan, mint egy happy enddel végződő Black Mirror-epizód, ami tök jól megragadja, hogy sötéten látom ugyan a világot, de a kedvenc történeteimben mindig van valami remény, emberség. Amíg van az embernek borzasztó oldala, addig gyönyörű oldala is lesz.

R: És mi a következő lépcsőfok a tévéfilm után?

DK: Nagyban dolgozunk amerikai bázisú projekteken, forgatókönyvet fejlesztünk például Frank Cottrell Boyce Cosmic című ifjúsági regényéből, amit nagyon szeretnék megfilmesíteni. Tetszik, hogy megvan benne az a látvány, izgalom és akciódússág, ami le fogja kötni a legzsizsegősebb gyereket is, de közben egy kicsit más, brit hangvételű és humorú, új hangon szólal meg. Azt remélem, hogy ezzel jól fogom tudni használni a Mindenkivel már megmutatott érzékenységemet Hollywoodban, és megmaradok a határán annak, hogy minden történetem egy kicsit példamese, de azért nem szájbarágósan az.

R: Szimpatikus felállás ez a hollywoodi stúdióknak: sci-fi, young adult, Oscar-díjas rendező…

DK: Ennek a fajta érzékenységnek azért is van most egy comeback-je Hollywoodban, mert az amerikai filmgyártás az elmúlt 10-15 évben elmozdult egy sablonokból építkező irányba, és a téttel, suspense-zel és igazi érzelmekkel rendelkező, klasszikus vezetésű sztorik eltűntek az erősen strukturális set piece-filmek között. Teljesen másképp kell megírni egy set piece-filmet, ahol nem a karakterépítés a fontos, hanem az akciójelenetek, és hogy azokat valahogy összekössék. Ezt a gondolkodást szeretném a feje tetejére állítani, hogy ne az legyen mindegy, hogy mi a történet és kik a karakterek, hanem pont az, hogy mik az akciójelenetek. Az elmúlt évekből ezt az érzékenységet szerintem az Érkezés képviselte ügyesen, amit az irodalmi adaptációk között is kimagasló forgatókönyvírói teljesítménynek tartok, mert úgy raktak vászonra egy megfilmesíthetetlen novellát, hogy megtartották az érzelmi töltetét, és közben érdekes vizuális körítést találtak ki hozzá.

A képek forrása: A legjobb játék Facebook-oldala
A képek forrása: A legjobb játék Facebook-oldala

R: Az Oscar-díj után mennyire kapkodtak utánad a hollywoodi stúdiók?

DK: Volt érdeklődés, de azt nem mondanám, hogy kapkodtak. Nagyon könnyű felkelteni a hollywoodi producerek érdeklődését, és utána könnyű el is veszíteni. Az Oscar-díj sokat segít abban, hogy nyitottan üljenek le velem beszélgetni, ahol aztán az egyórás beszélgetés során előkerül négy-öt filmtervem, amikre vagy ráharapnak, vagy nem. Nehéz olyan producert találni, akivel egy rugóra jár az agyunk, de erre szükség van ahhoz, hogy sikerre tudjunk vinni egy filmet. Most annak örülök, hogy az elmúlt évben lenyomott 50-60 míting alatt nem egy, hanem kettő vagy három olyan producerrel is találkoztam, akivel tényleg hasonló az érdeklődésünk, és lehet, hogy össze fogunk hozni egy projektet a közeljövőben.

R: Nemes-Jeles Lászlóhoz hasonlóan te is egy magyar filmmel folytatod a pályádat az Oscar-díj után, Enyedi Ildikó pedig egy régi projektjét viszi vászonra a jelölést követően, európai koprodukcióban. Nem érdemes az Oscar-díj után fejest ugrani a hollywoodi mélyvízbe?

DK: Szerintem érdemes. A legjobb játékkal és a Foglyokkal már jóval az Oscar előtt pályáztunk, csak hát egy filmnek több éves a kifutása. A díj óta külföldre koncentrálok, de ott is lassan érnek be a tervek. Két dologban vagyok biztos: hogy szeretnék angolul beszélő nemzetközi filmet forgatni, és hogy szeretnék magyart is. Csak később.

R: Mekkora terhet rak rád az Oscar?

DK: Próbálok nem gondolni arra, hogy milyen nagyok az elvárások, mert egyébként is magasak az elvárásaim magammal szemben, azok elég nyomást helyeznek rám. Az Oscarnak egyelőre a pozitív hatásait érzem, például az elképesztő lelkesedést az állandó munkatársaim részéről. Sokszor sokat kérek tőlük, de mindent boldogan csinálnak, mert azt látták a Mindenkiből, hogy van értelme. Luxus és áldás ilyen lelkes csapattal nekiindulni a filmeknek.

R: Számít valamit egy Oscar a hétköznapokban?

DK: Néha bevillan, hogy „Úristen, ez tényleg megtörtént?”, de aztán megy tovább minden. Nincs sok idő az önvizsgálatra.

NK: Mindig van új feladat, és az ember ezekkel kel és fekszik, nem az Oscar-díjjal. Az Oscar nem azt jelenti, hogy megérkeztél, hanem azt, hogy érdemes folytatni, amit csinálsz.

 

A legjobb játék című filmet április 7-én és 8-án a 6. Friss Hús Rövidfilmfesztiválon tekinthetik meg.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek