"KULTÚRA VÁR REÁD, ELVTÁRS"

1949-ben az Operettszínház gazdasági osztályának kérésére a Színházi Főosztály engedélyezi, hogy Hadics Lászlónak télikabátot vásároljanak 800 forint értékben. Boldog idők? JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

A gondoskodó, alattvalói testi épségére gyengéd szeretettel figyelő pártállam létezésére vonatkozó következtetést levonni ebből túlzás volna, a példa viszont jól illusztrálja egy egész korszak nyakatekert gondolkodásmódját. A nagylelkűség effajta megnyilvánulása persze inkább kivételes alkalomnak számított, semmint általános gyakorlatnak. A világháború után létrejött Színházi Főosztály szerény létszámú apparátusának alighanem ideje se volt hasonló apróságokkal foglalkozni, hiszen a fővárosi és vidéki színházi élet teljességét kellett felügyelnie. Munkatársainak feladatai közé tartozott a cenzori tevékenységen kívül többek között a színházi próbák és előadások látogatása, a műsortervek kidolgozása, a Sztanyiszlavszkij-körök szervezése, a társulati üléseken való részvétel és így tovább.

Az 1945 után gyorsan újjászerveződő színházak – a meggyötört tömegek érthető módon szórakozásra, kikapcsolódásra vágytak – a Magyar Dolgozók Pártja 1948-as létrejöttével egyre gyanúsabbak lettek: a nem elég kommunista teátrumokra hamarosan bezárás és összeolvasztás várt. A rendszer nem tűrhette el a prosperáló „üzletszínházak” működését – utóbbiak egyébként meglehetősen ügyefogyott módon igyekeztek megfelelni a fentről érkező elvárásoknak, például műsoraikba balos mondatokat és jeleneteket erőszakoltak. A megoldás a kultúrpolitika kiemelkedő területének számító színházi életben megegyezett a másutt már bevált módszerrel. Az államosítás lett a biztosítéka annak, hogy a Révai József által egy minisztériumi ülésen feljegyzett mondat valósággá váljon: „Uj darabok – uj stílus, uj embertípus.”

Az OSZMI által kiadott, Gajdó Tamás szerkesztette, Színház és politika című kötet ezt a törekvést, valamint felemás eredményeit veszi górcső alá, amikor a magyar színháztörténet meghatározó korszakának, a rendszerváltozás előtti négy évtizednek a színház(politika)i trendjeiről, meghatározó alakjairól és csoportosulásairól közöl résztanulmányokat. A könyvnek nem feladata, és szerencsére meg se kísérli az átfogó panoráma megfestését. (Az majd a Magyar színháztörténet című, évtizedes könyvszéria soron következő, éppen az 1949 utáni történésekkel foglalkozó kötetének lesz a feladata – ha egyszer elkészül.)

Számos, a fentihez hasonló sztorival örvendeztet meg a kötet, bár az informatív, valóság alapú pletykák iránt vonzódóknak mégsem ajánlanám, hiszen szaktanulmányok sorozatáról van szó. A szemléletes kabátvásárlási ügy Korossy Zsuzsának a kötet gerincét adó – a könyv majd’ egyharmadát kitevő – kimerítő tanulmányában szerepel, melyben a Rákosi-korszak első felének kultúrpolitikáját jórészt levéltári források alapján járja körbe a kutató. Abszurd direktívákról, megmosolyogtató és bizarr kezdeményezésekről is számot ad tanulmánya, miközben precízen rajzolja fel a központosított színházirányítás szervezeti és strukturális hátterét, a műsorpolitika sarokköveinek bebetonozásától a nagyhatalmú döntnökök személyes torzsalkodásáig. (Sokszor ha nem is kísérteties, de elgondolkodtató a hasonlóság a közeli jelen és a félmúlt egyes színházpolitikai történései között.)

Megtudhatjuk, hogy a színházi élet átalakítása közben a párt figyelme még arra is kiterjedt, hogy a színészek bohém életmódját megváltoztassa, amit a művészek és az üzemi dolgozók közötti kapcsolatok elmélyítésével kívántak elérni. Az üzemszerűen újraszervezett színházak műsorpolitikai elveibe ad betekintést a Zeng az erdő című, mára elhalványult dicsőségű operett (!) szüzséjének felidézése. A téma örökzöldnek aligha nevezhető, hiszen a nyári gyakorlaton lévő agrárfőiskolások és a tiszai erőmű fiataljainak a villamosításért folytatott versenyét járja körül. (Hont Ferencnek szintén a kötetben szereplő lakonikus naplóbejegyzése eligazít az opusz egy 1956-os előadásának színvonaláról: „Kecskeméti színház. Zeng az erdő. Operett. Brr.”) És persze szó esik a kevésbé kedélyes emlékekről is: a Szózatot „fasiszta módon” szavaló Tímár József Major Tamás szíves közbenjárására kerül vasesztergályos átképzőbe 1950-ben.

1956 a kötet szimbolikus középpontja. Székely Györgynek a Hont Ferencről írott pályaképét olvasva a XX. század meghatározó jelentőségű színházi szakembere és az őt gyakran lehetetlen helyzetbe hozó pártpolitika közötti küzdelem képe rajzolódik ki. A harc pikantériája, hogy Hont hithű kommunista volt, többek között erről is tudósítanak a Csiszár Mirella szerkesztésében közzétett, 1956-os naplóbejegyzései. A Hont által 1941-1979 között, barátja, Radnóti Miklós biztatására vezetett, több ezer oldalt kitevő „percnaplóit” ma az OSZMI őrzi – arról, hogy hogy nem hétköznapi olvasmányról van szó, a rövid részlet is tanúskodik.

Újra ’56: Czékmány Anna izgalmas, a kortárs historiográfia legfontosabb elméleti kérdéseit összegző, azokra reflektáló tanulmányt közöl, melynek kiindulási és végpontja a magyar forradalom. Egy nagyobb ívű munka elméleti alapvetésének tekinthető dolgozata kimondatlanul is reflektál a kötetet bevezető, Fikció és történelem című, hasonló kérdéseket – terjedelmi okokból sokszor felszínesen – boncolgató beszélgetés szerkesztett anyagára. És – legalább közvetve – szintén szükség volt 1956-ra az Egyetemi Színpad létrejöttéhez: Nánay Istvánnak a színpad történetéről nemrég megjelent összefoglaló művének néhány vonatkozó részlete itt is olvasható.

Gajdó Tamásnak a vizsgált korszak utolsó két évtizedét sommázó írása zárja a kört: a „másszínház” születése és jelesei, Ruszt József, Paál István, a „Gáborok” (Székely és Zsámbéki) tevékenysége, Szolnok és Kaposvár, Ács János Marat/Sade-ja, "a Katona" legendája... Ez már ismerős vidék. Megérkeztünk.