Hát ez egy poros történet, de mivel az én aktuális potya-ügyem is kábé ekkor kezdődött – fölidézném a nagyérdeműnek szeretettel. Találkoztam egy ifjú férfivel a Vásárcsarnoknál. Nyár volt, ernyőkért kiáltó napsütés, sokáig gurult a csattogó 47-es villamos után egy kövér paradicsom. A kofa nénik többször a szoknyák alá nyúltak, finom. Mindenütt finom a nyár. Ismerősöm valaha együtt dolgozott és baráti viszonyt ápolt – közös, gyöngyözőn ifjúkor – a fiúkkal, s mint valami brüsszeli referens, bejárt a pa-pa-parlamentbe (bocsánat). Akkor még. Beszélgettünk, mint a madarak. Elmondta, hogy ott, az orrrszágházban (bocsánat) egyszer csak meglátta régi jó ismerősét, a Zolit, és mondta is neki, Zolikám, szia, hogy vagy, mi a helyzet, durrog-e vagy fröcsög, illeg-e vagy billeg inkább?

Kis csönd után ránéztek hűvösen. "Megszólításom: államtitkár-helyettes úr!” 

Na, ez volt a fiúk első örömkólózása idején, és én is ekkor kezdtem öregedni. Az öregedésre pedig a világ ébreszt rá. A falevelek érthetetlen, sokszólamú nyüzsgése, a fűszálak dőlésszöge, az ég, amiből egyre kisebb ablak bérelhető, a nők, illetve az utánpótlási szituáció. A kedves, drága világ új szokásokat, új paradigmákat állít és hoz helyzetbe, és te, mint régebbi bútordarab, csak nézel. Olyan mélás barom leszel, hőőőő. 

Én még csavaroztam, ezek döngölnek. 

Én még brummogtam, ezek trombitán nyomogatják a billentyűt.

Én még ültettem, ők a hajtást baszkurálják. 

Különben mozi. Bámulsz, nézed, távol van, közel van, élet. Nem érted. Ezt sem érted. Meg ezt se. Mennyi idegen, részvétlen, már-már ellenséges elem. Rossz esetben fölba…m azt a kevés tömegű, de szomorú agyamat, mert azért nem úgy van, hogy jön a friss hús, csupa mócsing, csupa hártya, de máris bélszínt játszik. 

Figyelj, ha vered a homokot, abból nem lesz vár, érted?, ovi. 

 

Na, úgy volt, hogy elektronikus levelet kaptam. Megjegyzem, irodalmi levelet, szoktam ugyanis írogatni, mert nekem ez az éldegélés egy ideje, és azért is volt irodalmi levél, mert egy fiatal író klaviatúrázta le nekem, az idősebbnek. Úgy kezdődött a levél, és mondom, ez tizenöt éve volt legalább, szóval úgy kezdődött: szia. És aztán folytatódott, küldj írást. Elvörösödtem. Zavarba jöttem, mint az öreg köd, ami fiatal dombra téved. Ideges lettem. Nem értettem. Viszont azóta is sok ilyen hangulatú levelet kapok, így kezdődnek, szia, és aztán közölnek valamit, hívnak, kérnek, akarnak, ajánlanak, és azóta is elvörösödöm, zavarba jövök, meg ideges is leszek.

Szia.

Olyan lányok szokták így az utcán, nem? 

 

Abból gondolom, hogy megöregedtem, hogy belém vásott az idő foga, mert ez engem annyira fölidegesít, mint békebeli kommunistát a posztmodern. Vagy mint nemzeti váteszt a szép, polgári irónia. Értem én, hogy elektronikus levél. Meg hogy negyven alattiak írják. De hát miért kell ennyiért, a virtualitás szirén dalolása, a személytelenül zümmögő világháló miatt föladni, hogy a másik megszólítása, a másik megnevezése, a másik illetése, a másik jelzőkkel, képekkel előrajzolása nem csak valami avítt formula, de kaland is. Kaland! Az, gyerekek, mindig esemény, ahogy a másikra nézel, ahogy a másikat szólítod, érinted. Bekopogtatsz a másik személyes ajtaján. Nem üvöltesz, nem dörömbölsz, nem kaparászol. Hanem. Hogy az a kopogtatás költészet, lesz, la-la, la. Festészet. Hát hiszen mennyi lehetőség, mennyi variációs ajánlat van az összecsinált, kivéreztetett gyárudvaron. Olyan sokféleképpen lehetne azt mondani, hogy szia, illetve máshogyan. Olyan sokféleképpen lehet mondani, hogy te – pl. Karinthy, a híres tárca, te, te, te. 

Egyszer EP-nek azt mondtam, kicsi, add már ide azt a sótartót. 

Ő fölnézett a fehéredő fürtök alól – és szalonnazsíros ujjakkal odaadta. Neszebmg. Tanya, Dr. Majorka udvarháza, kétezervalamennyi. Édesjóanyukádpcs, az.

Sóztam, mint Orfeusz, lalala.

Különben képeslapos vagyok. Szeretteimnek, kedves embereimnek rendre küldök lapot. Szépet. Ritka kiállításút. A képeslap nekem ilyen megszólítás. Hogy a nevével babrálok, bekapom, mint egy nyalókát, savanyúcukrot, szopogatom. Számban a neved, te! A múltkor egy szobrász barátomnak, ő idősb csaknem hússzal, ugyancsak küldtem, és neki először. Kipostáztam szép szavak kíséretében, azt hiszem, egy ritka Friedrichet. Vagy Klee-t, már nem tudom. Képeslap, neked, mon cher. Kérdezte is később egy teátrumi előcsarnokban, mi a faszom ez az öreges, szentiment marhaság, Ernő, képeslapokkal hülyéskedni manapság?! 

Egy melankolikus szobrász, aki a szürke vaslapokat feszítgeti megszólalás céljából!, és ezt kérdezi tőlem. Apukám. Gondoltam szomorúan, hogy szia. Ennyit tudtam gondolni. 

Na, ma csak ennyit akartam elpotyázni. 

Szia, Tavasz, küldj írást. 

Majd belejavítok.