A történet szerint Szálinger Balázs néhány évvel ezelőtt bement akkori kiadójához, az Ulpiushoz, és megérdeklődte, mennyi fogyott új kötetéből, A síkból. Az illető nézegette egy darabig a táblázatokat, majd közölte az örömhírt: rég átlépték a tízezres határt! Persze tévedés történt, tessék megnézni még egyszer, nem Salinger (Apám beájulna), Szálinger… A valódi szám – tartja az anekdota – természetesen kevesebb volt két-három számjeggyel. (Az érdekesség kedvéért: a szerzőnek ez a legkevésbé olvasóbarát műve állami támogatás nélkül, a kiadó önerejéből jelent meg – sajnos, a modern eposz üzletileg nem tudta átlépni az árnyékát.)

Szálinger új kötetét a könyvhétre már a Magvető hozta ki, amelyben az újdonságot a címadó „lírai pamflet”, A százegyedik év jelenti – ez elé került be a szerző két korábbi verses epikai műve, a már említett A sík (2005) és a Zalai passió (2000). Mint a fenti történet jelzi, e szerkesztői döntésnek nem csak gyakorlati oka lehet: míg a Zalai passió (amely eredetileg Erdélyben, az Előretolt Helyőrség könyvsorozatában jelent meg) újrakiadása esedékes volt, A síké nem. Feltehetően egyfajta kanonizációs, beavatási gesztusról van szó: a harmincéves költő ilyen irányú életműve mostantól egy kötetben érhető el a legrangosabbnak számító hazai irodalmi kiadó gondozásában. (A régebbi szövegek sorai szép klasszikusan be is lettek számozva…) Ez a gesztus annyiban helyes, hogy felmutathatja: Szálingernek ott van a helye a magyar verses epikát, verses regényt az új évezred elején revitalizáló ifjak illusztris sorában, mondjuk, Térey János és Varró Dániel mellett.

Ám az összkiadásnak nem csupán előnyei vannak: bennem például a művek együttes olvasása azt a kényelmetlen következtetést érlelte meg, hogy Szálinger legsikerültebb, legharmonikusabb alkotása a legkorábbi. (Az egymás mellé rendezés fő vesztese a már-már az olvashatatlanság határait feszegetően absztrakt, komplex és ambiciózus világ-eposz, A sík, amely a Vörösmarty és Madách által elejtett fonalakat veszi föl.)

A Zalai passió lefegyverző, fergeteges és érett alkotás. Többnyire okosan kimért, mégis mindent felforgató irónia jellemzi, olyan telitalálatokkal, mint rögtön a nyitógondolat, (miszerint „Az elmúlt száz esztendőben nagyon sokan meghaltak.”, de ez eltörpül amellett az igazságtalanság mellett, amely a történelmi Zala megyét érte: 1949-ben nagy területeket csatoltak el tőle Veszprém megyéhez), vagy a zalai költő vicces sóhaja, amint a legnagyobb pátoszt kívánó részhez ér: „Érzem, tájszó kellene mostan.”. A mű alappoénja, hogy túldramatizálja a megyék közti konfliktust, amit egy elfogulatlanságát mókásan hangoztató zalai revizionista költő beszél el. Nyilvánvaló elfogultságnak és hangoztatott elfogulatlanságnak ez az ellentmondása – pitiáner tárgyra alkalmazva – egyrészt állandó komikumforrás a vígeposzban, másrészt mélyen elgondolkodtató. Ha ennyire nevetséges a megyék közötti területi konfliktus, komolyan vehető/veendő-e mondjuk a nemzetek, felekezetek közötti… Mi lenne a valódi helye, mennyi a valódi értéke bármilyen kollektív identitásnak az emberi életben?

De a mű a bölcseleti réteg nélkül, legszűkebben irodalmian értve is megállja a helyét. A Zalai passió szerzőjén mindennél erősebben érződik az irodalmi hagyománnyal való friss megismerkedés és az abban való gátlástalan csapongás elsöprő öröme – az utalásokból gazdagon szőtt vígeposz a világirodalom és -történelem mellett a magyar költészet „éléstárát” is megdézsmálja Zrínyitől Petőfiig, hogy aztán a Függelékben már Ady gőgjével mondhassa: „Az én házamban az egy szem / költőként lakom, és csak a háziak üdve a célom”. Felszabadult, diákos remeklés ez a mű, s az ilyet általában beváltandó ígéretként szokás értelmezni, pedig talán jobb lenne önmagáért szeretni. A Zalai passió is épp attól jó, hogy az írója nem vállalja túl magát, ahogy az A sík esetében.

Az új verses regény, vagy önmeghatározása szerint: lírai pamflet, A százegyedik év, több szempontból hasonlóságot mutat a korai művel. Újra nagyobb szerep jut benne a humornak (ha a kamaszos lendület nem tér is vissza), és újra egy kisebb közösség kerül fókuszba: ezúttal egy fővárosi kerület önkormányzatának visszásságaiba láthatunk bele általánosabb viszonyokat. A két mű különbségét azonban jól szemléltetheti a két nagyapa-szerű figura eltérő szerepe: a Zalai passióban a megyei revizionizmus élharcosa az elbeszélő nagyapja, Kolon István, nevetségesen makulátlan figura, egyértelműen pozitívnak tételezett előkép – A százegyedik év több fejezetében a főszereplő Hahóthy, a magát függetlennek tudó, de az író által szervilisként jellemzett ifjú az öreg Vitányival vitázik, aki egykori tanácselnök, ex-kommunista, a folytathatatlan hagyomány megtestesülése, mégis szinte minden kérdésben bölcsebb és kiegyensúlyozottabb véleményt alkot, mint a fiatalember. A pamflet egész világa reálisabb, sötétebb, baljósabb, a korábbi mű iróniába rejtett üzenete után itt a múlthoz, és ebből fakadóan a jelenhez való viszony is nyíltan problematikusabbá, ambivalensebbé válik.

A cselekmény Babits Kártyavárát és Móricz Rokonokját idézi. Apró érdekesség, meglátjuk, egy trend kezdete-e: Grecsó Krisztián Tánciskolája után egy újabb kortárs témájú karrierregényt kapunk – úgy tűnik, a fiatalabb nemzedék több tagjában jelentkezik a valóságra való reflektálás és a moralizálás, az „igazság” keresésének és bemutatásának igénye. Biztosan találhatnánk irodalmárt, akinek elméleti kifogásai lennének ezzel kapcsolatban, nekem rokonszenves a szándék. Az új művel kapcsolatos legfontosabb kérdésem: mindez miért versekben talál magának formát? Mintha ennek legfőbb oka csak az lenne, hogy Szálinger verses epikát szokott írni… A Zalai passió megidézett elődei maguk is verses formájú eposzok, vígeposzok, így a forma logikusan, a játék részeként adta magát – a Kártyavár és a Rokonok viszont nem véletlenül születtek prózában, regényként: az elmélyült jellem- és társadalomrajznak ez természetesebb, tágasabb terepe. A százegyedik év egyébként gördülékenyen, jó formai készséggel megalkotott, shakespeare-i ízű soraiban olykor a mérték kedvéért döcögnek, kacifántossá, túl sűrítetté válnak a mondatok, utalások.

Azzal kezdtem, hogy Szálinger kétségtelen tehetséggel megírt könyvei, sajnos, nem élnének meg a piacon. Nos, a városi legenda szerint az új pamfletben magára ismert egy fővárosi kerületi önkormányzat (ahol korábban a szerző dolgozott), és igyekszik felvásárolni a fellelhető példányokat. Ha ez igaz, a szerző tanulhat valamit arról, hogy a jó témaválasztás hogyan hozhat megalkuvás nélkül üzleti sikert… Ha ez igaz, a pamfletjében ábrázolt politikai kispálya a könyv lapjain túlra merészkedik – ezzel is igazolva mindazt, ami a lapokon áll.

V.ö. Tarján Tamás: A Rokonok-szindróma
Krupp József: Nem veszélytelen hely
Szegő János: Idő, mérték, időmérték
Sántha József: Masszív alapok