Régen röhögtek rajta a hallgatók, hogy bénázik a rádióban, most már bezzeg senki nem röhög – ezzel a sokszor ellopott poénnal lehetne összegezni, hogyan lett Bősze Ádámból, a Bartók Rádió műsorvezetőjéből, a hazai koncertélet ismert konferansziéjából standup-komikus. Kétségkívül ő a rádiós „pardon”-ok koronázatlan királya, aki valahogy viccesen tud téveszteni, még viccesebben tud rajta nevetgélni, és ezekről hangfelvétel is készül. Aztán jönnek a hallgatói sms-ek, valaki boldogan újságolja, hogy „Bősze úr, ma Ön van a rádióban, én meg már a Petőfit hallgatom”, valaki meg félrebillentyűzött üzenetszöveggel írja meg, hogy ez a műsorvezető félrebeszél. Ezek ihlették a #szeretnekahallgatók című standup-műsort, ami a Kaposfesten mutatkozott be, most a Cziffra Fesztiválon hallottuk, és még számos helyre eljut országszerte.

 

Hogy országos Bősze várható, az már azért is örömteli újság, mert ez a standup-est jó. Jó, mert másfél óráig nem unatkozunk – ez már önmagában nagy dolog, egy amerikai standup special ritkán hosszabb 50-60 percnél –, és jó, mert a klasszikus koncertlátogatóknak végre van hol fellélegezni. Igen, ne is tagadjuk, hogy Bősze Ádám most a komolyzenei színtér szelepe, egy olyan esemény főszereplője, ahol végre lehet hahotázni, vihorászni, matatni, cukorkát bontogatni, köhögni, köhögés közben röhögni, röhögés közben köhögni, és így tovább, mert nem fog ránk szólni senki. És végre ki lehet nevetni az operák bugyuta cselekményét, az operaszereplők hülye nevét, azt, hogy ebben a kisestélyis-frakkos „cudar világban” is van komédia és félreértés, na és persze…

 

Bősze Ádám

Valljuk be, hogy jólesik nevetni ezeken a vicceken, mert ezeket mi értékeljük igazán, komolyzenehallgatók. Persze nem csak mi: Bősze Ádám úgy építette fel a műsort, hogy mindenki értse; ha valaki nem tudja, ki az a Max Reger, az Ökör-menüettes anekdota akkor is üt, vagy ha ismeretlen számára a Tosca cselekménye, hát két mondatos összefoglalót kap a punchline előtt. Ha már itt tartunk, a műsor legizgalmasabb – és nem kevésbé humoros – része a Orfeusz-történet apropóján indított zenetörténeti kóborlás. És ha vannak is gyengébb pillanatok, például az „örül – ürül” betűtévesztésen alapuló csattanók, azokat megmenti a dolog finom öniróniája.

 

Szóval Bősze bemutatkozása standuposként üdítő meglepetés volt, de a show kapcsán emlegetett cél, miszerint az előadó szeretné meghonosítani a műfajt – nos, ehhez már több kell majd. A standup alapvetően a személyesség illúzióját keltő dolog – hiába tudjuk, hogy nem a humoristával történt meg az a sok őrült sztori, mégis szeretjük azt hinni, hogy igen. (Most itt a fordítottja történt, Bősze össze tudott szedni egy estére elegendő sztorit.) És az alapvető elváráson túl – „gyerünk, nevettess meg, te vicces ember!” – a hallgató azt szeretné, ha a humor túlmutatna bevett konvenciókon, és örökérvényűnek tekintett elveket pedzegetne. A másik – a komolyzenei kultúrában ritka, de nem egyedülálló – irány az, amelyet a nagy dán, Victor Borge csinált: na de ahhoz már egy zongora (vagy más hangszer) is kell, valamint némi affinitás a „tortadobálós” humorhoz. Bőszénél egyelőre hiányoltam a merészebb képzettársításokat, témakapcsolásokat. Ezek nélkül egy estet még össze lehet rakni, csak aztán könnyen zsákutcában találhatja magát a humorista.

 

Pedig érdemes lenne folytatni, a szerep is szimpatikus – a magányos rádiós műsorvezető, a még magányosabb zenei antikvárius, az egykori szerzetes, és a csetlő-botló konferanszié. A szükséges eszközei megvannak hozzá: képes beleállni egy poénba, jó érzékkel fokozza a feszültséget, és ügyesen görgeti egymás után a témákat. Ezzel át is vágja azt a gordiuszi csomót, amivel a hazai standuposok jórésze képtelen megbirkózni: állandóan azon erőlködnek, hogy nagyon vicceset mondjanak, miközben Bősze – nagyon helyesen – megteremt egy atmoszférát, ahol már bármi vicces. Például az, hogy miért az üstdobos a legnagyobb munkakerülő? Hát mert csak akkor üt, ha a karmester odanéz. Pardon.