A Tankom hőse egy igazi zöldfülű, megbízhatatlan narrátor. Egy magyar-orosz politikai segédtolmács főhadnagyi rangban Kádár elvtárs mellett, Csehszlovákia 1968-as lerohanásának idején. Ez a tótkomlósi születésű, névtelen, magyar-szlovák fiú csetlik-botlik és közben tör-zúz, mint elefánt a porcelánboltban. A nagypolitikába véletlenül avatkozik csak, például amikor kilövi a vadkant a Csehszlovákiában vendégeskedő Kádár János elől, vagy amikor lefordítja magyarra, amit a frissen kinevezett Alexander Dubček titokban súg neki szlovákul. A Moszkvai Katonai Akadémián harckocsizó parancsnoki szakon végzett katonatiszt – egyben homodiegetikus elbeszélő – ódai hangnemben beszél feletteseiről, a pártról és az internacionalizmusról. Stílusa valós, korabeli szállóigékkel tüzdelt. Teljesen reflektálatlanul számol be saját baklövéseiről. Arról például, hogy a szerelme anyukája az ölébe ülteti. Arról, hogy egy Spion nevű „kedves szlovák fiú”, egy „barát”, kifaggatja és jegyzeteket készít főnöke terveiről. Szenvtelensége és érzéketlensége a kínos helyzetek iránt, lelkesültsége a feljebbvalók iránt egy gyermeké. És ez az, amit Horváth Viktor egy prózapoétikai csavarral ki is aknáz. Azzal teszi bravúrossá a narrációt, hogy a szöveg (néhány pontján) összemossa egy óvodás és a már felnőtt katona tudatát. Sőt. Nemcsak a nézőpont, hanem a figura megformálása is duplafenekű. „Ugye, maga mindig ennél az asztalkánál ül az oviban, főhadnagy elvtárs?” Ezt a nézőpont-összecsúszást jelképezi a játék-harckocsi, az én kicsi pónim rugójára járó én kicsi „tankom”-motívum. Kisded játékaink élesben, ezek a harckocsik és a háborúk. Hiszen, mint a regényből is megtudjuk, csak egy gyerek mondja a harckocsira, hogy tank. A gyerek és a felnőtt egymásra montírozódik, amikor a tót tiszt nem éri el a harckocsiban a pedált, amikor egy nő testének közelébe kerül, amikor a jobb és a bal irány megkülönböztetésén fáradozik. Azokban a helyzetekben takarja ki a gyermekfigura a felnőttet, amelyekben a felnőtt embertől felelősségteljes döntést kívánnánk, amelyekben a tiszt gyermek módjára alárendeli magát a környezetének. A felnőtt tolmács tudata ezekben a szituációkban beszűkül, és hopp, már belezuhanunk az óvodás tudatába, már össze is keveredtek a szerepek, már egy kisgyerek, vagy ha tetszik, a freudi tudattalan beszél. „Vasárnap reggel van, felébredtem, látom, hogy a nagy ágyban Dubček és Julika még alszanak (…) nem szeretik, ha lemorzsázom a szőnyeget”

Valószínűleg nem én vagyok az első, aki újra és újra fölteszem magamnak a kérdést, hogy ha annyi szenvedést okoz mindenkinek, akkor miért háborúznak az emberek időtlen idők óta? Ha sem gazdaságilag, sem erkölcsileg nem éri meg, akkor miért? Hogyan volt lehetséges, hogy kialakuljon és fennálljon a kommunista vagy bármilyen diktatúra? Horváth Viktor igen egyszerű, de a kettőzött perspektívának köszönhetően igen meggyőző választ ad ezzel a regénnyel. Saját játékszabályokat szeretnénk. Mi szeretnénk lenni a mozgatók, az eleve elrendelők. És szeretnénk, ha úgy alakulnának az események, ahogy mi diktáljuk. A kis diktátorok mellé azonban olyan korlátolt tudatú alattvalókra is szükség van, akik a gyermeki felelőtlenségért cserébe szívesen becsapják önmagukat. A szerző most is, mint első nagyregényében, a Török tükörben (2009) az ellenség perspektíváján keresztül láttat. A hithű kommunista lelkesült nézőpontja és nyelvi kliséi egyszerre empátiára és folyamatos korrekcióra késztetik az olvasót. Ez a hatás pedig a nagyszerű, kompakt kivitelezésnek köszönhetően hátborzongatóan humorosra sikerült.

A főhadnagy világtudata és a fikción belül értett valóság közötti olló egyre szélesebbre nyílik, egyre bennfentesebben és lekezelőbben nevetünk. Az olvasónak egyre kínosabb olvasnia a mások nézőpontját belátni képtelen elbeszélő önáltató, egyre kacifántosabb félremagyarázásait. Bizony, ez így egyre kevésbé vicces.

Pedig az áltörténelmi regénynek is mondható műfaj – akár csak Csaplár Vilmos vonatkozó regényei –, kiváló humorú kabaréjelenetekből, burleszk-szerű epizódokból építkezik. Ezeket a szerző a narrátor nevében váltogatott prózaműfajokban adagolja: egymást követi magánlevél, naplóbejegyzés-szerű elbeszélés és a számomra legszórakoztatóbb ballade-átiratok, például az eltalált vadkan nevében (Bálád a halálraítéltért): „Ölj meg, mint megölted Nagy Imrét, / csontunkon jeltelen a hant, / fényes autón vigyél el innét, / lehet Volga, Moszkvics, Trabant.”

A nyájas olvasó kukkoló-pozíciójákhoz és kínos nevetéséhez az is hozzájárul, hogy a főhős öncenzúrát alkalmazva minduntalan áthúz bizonyos, a párt lelepleződését előidézhető sorokat a saját leveleiben. Ezek egytől egyig szigorúan titkos információk, és bájos, ahogyan – szinte látjuk magunk előtt -, kicsúszik a tollán az államtitok. „Egyébként még az is jó hír, hogy július 26-án Kádár János egy hadosztállyal hozzájárult Csehszlovákia lerohaná…területén tartandó nagyszabású hadgyakorlathoz nem történt semmi különös. Zárom soraimat, nagyon szeretlek téged. 1968. július 26.”

A főhadnagy beszámolói egyre valószerűtlenebbek, végül a Lipótmezőről jelentkezik.

Az egész próza feszes, van az eseménylánc elbeszélésének gyorsulása, a stílusnak élesedése, feszültsége, és, ahogyan haladunk előre, a szöveg tétjei sűrűsödnek. A sokrétű humorral élő vidám karikatúrát olvasva, hiába ismerjük a történelmet, ránk is sokkolóan hat az első véres hulla.

Horváth Viktor remekül ért ahhoz, hogyan tegyen egy-egy helyzetet egy-egy mellékszereplő apró mozdulata által burleszk-szerűvé. Ahogyan abban is, ahogyan a mellékszereplőket dialektusban vagy épp káromkodás-szekvenciákban beszélteti. Zseniális a leírás és párbeszéd, ahogyan a gyerekek műanyag-katonásdit játszanak.

Szellemes ráadás a jelképértelmezésként, regényszótárként olvasható Függelék, amelyben például a tank hármas, szimultán érvényes jelentésrétegét is kiolvashatjuk, ha eddig magunk nem alkottuk volna meg azt. Az egyik, átvitt jelentés: „Szerelmes vagyok Julikába, de feláldozom egészségemet a hazáért.” De itt kerül elő Julika elveszett levele is, amely talán ráébreszthette volna hősünket a valóságra.  Viszont az egyik tanulság éppen az, hogy aki hinni akar valamiben, annak ezer kijózanító érv sem elég. Még, ha ennek a szép, kerek történetnek az árát busásan meg is kell fizetnie.