Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EGY KÚTÁSÓ VERSEI

Konrád György: Falevelek szélben (Ásatás 1.)
2018. márc. 4.
Falevelek szélben - ez a címe Konrád György emlékirat-sorozatának és Ásatás 1. az első darabnak, amelyben műfajilag nehezen meghatározható írások laza füzére tölti ki a vaskos kötet lapjait. NAGYGÉCI KOVÁCS JÓZSEF RECENZIÓJA.

A legfontosabb ószövetségi történetek főszereplői között van egy mellékszereplőként is leírható főhős, történetei leginkább a csendességről és a közvetítéséről szólnak. Izsákról van szó, aki fontos láncszem az ősatyák sorában, ám a legtöbb történetben passzív, létében a médium-jelleg a jelentős. Apja, Ábrahám őt kapja, vele kapcsolatos a legnagyobb próba története, de mindegyikben ő a csendesebbik fél. Később sem irányítja az eseményeket, neve gyermekei küzdelmének leírásából, különösen a Jákób nevű későbbi történeteiből ismertebb. Van azonban egy epizód, ahol Izsák saját jogán válik főszereplővé, ez pedig az a történet, ahol nem gyermekként vagy aggastyánként látjuk, hanem felelős családfőként, aki, hogy az életet biztosítsa, kutakat ás. Mégpedig apa régi, forrásvizet adó, de betömött kútjait. Ahogy az egyiket kiássa, az irigyek betömik, mire ő továbbáll, majd a másodikkal is így jár, és így tovább, hogy végül nyugalmat nyerjen, sőt, addigi ellenségei is – miután megállapítják, hogy áldott ember – békességben kívánnak élni vele.

Falevelek szélben – ez a címe Konrád György emlékirat-sorozatának és Ásatás 1. az első darabnak, amelyben műfajilag nehezen meghatározható írások laza füzére tölti ki a vaskos kötet lapjait. Ahogy a sorozat címe a természet és az azt befolyásoló természeti erők kapcsolatának szimbolikáját adja, úgy az Ásatás az emberi szándékot és elhatározást emeli ki. Ásatást az végez, aki keres valamit, és azt a valamit nagyjából biztosan egy bizonyos helyen véli megtalálni.

Hogy mit keres Konrád, arról a kötet elején bőséggel magyaráz. Egy maga teremtette figura visszaemlékezésein keresztül mesél, ez az ő ásatási munkája. „Az autobiográfus sok mindent kifecseg magáról”, de eközben „írásanem bűnvallomás és nem is jegyzőkönyvi nyilatkozat.” Eljárásáról azt is megírja, hogy „Kalligarónak neveztük el ezt az embert, és engedélyezzük, hogy időnként első személyben beszéljen. (…) Általa az ént kissé eltávolítom magamtól, mert az én szó túl gyakori használata taszít, de nem szeretnék sem vágyteli figurát, sem karikatúrát szerkeszteni, inkább valami kutatás érdekel, egy koré, egy régi világé, ebből a mai világból visszanézve rá.”

A keresés módja a visszanyúlás, az emlékezet kútjának megtisztítása, azaz: a meglévő tudott teljes birtokbavétele. Ennek nyomait, az eredményeket olvashatjuk a lapokon. "(…) saját életrajzi tényállásaimat alkalmas szemlélőpontoknak véltem, szemlélhettem róluk a többieket és a csillagos eget”.

Az ásatás szükségképpen nem csak egy bizonyos kort, hanem rétegeket – több kort egyszerre – tár fel, éppen ezért nem véletlen, hogy motivikus szövegekkel van dolga szerzőnek és olvasónak egyaránt. Hogy a képnél maradjunk: a feltárás munkájában olvasóként közreműködhetünk, ránk is vár a munka, amit elvégezve bizonyos helyzetek, jelentések, vagy épp sémák a helyükre kerülhetnek. Szintén a régész-analógia mentén fogalmazva: az egymásra rakódott rétegekből napvilágra kerülő egyes részletek és a köztük lévő kapcsolat a kulturális közös tudás eszközeivel világítható meg, és ha mindez elvégzett, akkor a megismert múlt a jelenre nézve rengeteg tanulsággal, illetve, ami nem áll távol a szentenciózus Konrádtól, üzenettel szolgál.

A szerző Izsákként kitartó munkája nem újkeletű elhatározás eredménye, legutóbbi kötetei már ennek a feladatnak voltak alárendelve, mindehhez adódik a kortárs magyar irodalom újonnan megerősödő múltfeltáró igénye (lásd Nádas Péter Világló részletek című kötetét vagy a kisebbségi lét-kutatásban is fontos szöveget, Vida Gábor Egy dadogás története című regényét). Számos párhuzam hozható még, de ennyi is elég, hogy egyetértsünk az ásatás kifejezett fontosságával, attól függetlenül, hogy a történelmi adatok egymásra épülése okán teljes distinkció nem létezhet. „A múltam, a dolgok ott maradnak az időben, megtörténtek” – írja Konrád, tehát felszínre hozásuk, a jelenben való megjelenésük semmi esetre sem lehet teljesen megbízhatóan valós, hacsak nem tekintjük valósnak magát az emlékezést, mint valóságteremtő aktust. De tekintsük, mert az elbeszélő is azt teszi. „Én a reflexió és az ingázó tudósító nézőpontját választottam”– írja erről ő.

A gazdag (értsd: kalandos) élettörténet és az egyben tulajdonképpen szemlélhetetlen (értsd: több jelentős szakaszból álló) életmű önmagában is jelentőséget tulajdonítana a visszaemlékezéseknek, azonban Konrádnak sikerül a szöveg formálásával is mindennek elébe menni.  Ezzel együtt nem könnyű meghatározni a műnemet.

A borítószövegben regényfolyamról olvasunk, a belső borítón nincs meghatározás, a tördelés – egy oldalon egy kéthasábnyi rövid szöveg külön címekkel – sem segít a meghatározásban. Az esszéregény áll talán a legközelebb, de a kötet bizonyos szempontból lírai műként is olvasható. Konrád nem lírikus, a szociológiától a regényeken át az esszékig sokféle módon művelt irodalmat írásban és beszélőként, az Ásatásban viszont sokszor másként hatnak a régebbi kötetekben már megjelent mondatok, bekezdések. Például a 2008 és 2010 között megjelent három kötetnyi „jegyzet” között más helyet foglal el az unokatestvérek tragikus sorsáról szóló leírás mint itt, egy külön fejezetnyi megemlékező-felpanaszló tömbben. Konrád történeti (regények) és prófétai (esszék) kötetei után a Faevelek szélben nyugodtan nevezhető tanítói könyvnek, nyugodtan értelmezhető egyfajta kalendáriumként, füveskönyvként is. A kötet vége felé olvasható, mintegy a szöveg keletkezését adatolva: „Megjöttünk Hegymagasra, bőven hoztam magammal inget és iratokat, ha másolni, sűríteni akarnék, ha lopni szándékoznék magamtól. De mert inkább nézem a hangyák útját az asztalon, mint a régi betűimet, azt veszem észre, szívesebben kezdenék bele valami újba, a felszabadult öregség játékaiba. Egy A/4-es papírlap teleírva egy strófának tekinthető.” Azt állítani, hogy a legújabb Konrád-könyv verseskötet – tévedés volna, de az, hogy a legújabb Konrád-könyv nem verseskötet: könnyen cáfolható tehát. Egy múltat kutató kútásó versel itt.

„Ez a mi írásmódunk a legkevésbé kötött, de kockázatos műfaj, nem tudni előre, hogy hol kötsz ki, az ember fogja magát és bármiféle szabott keret és útvonal nélkül belemerül a gondolkodásba.” – ez utóbbi volt számomra a kötet egyetlen olyan jellemvonása, ami képes volt eltávolítani a szöveg világától. Különösen, ha a szövegen belül a legerősebb mondatokat számomra felesleges magyarázatok gyengítik. Ilyen például ez: „ha kialudtam magamat, napsütésben énnekem minden lakott hely tud tetszeni”. Ezt mintha valamely Krúdy-hős fogalmazná, zseniálisan, kár, hogy utána a szövegrész lezárásaként ott a szentencia: „kell a ragyogás, kell az árnyék, a szabad tér és a zegzugos sikátor…” Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a konrádi értelemben vett aforisztikus kijelentések önmagukban sokszor eltávolítva jelennek meg, és így a múltfeltárás során felhozott leleteknek kijáró távolságtartó gesztussal együtt másként hatnak. „Az élet egészében szent, ha a figyelmeddel megszenteled” – írja egy közhelyes(nek tűnő) mondatban, még szakaszcímbe is emelve, de ez nem önmagában áll, a szöveg elején olvashatjuk, hogy negyven éves korában naplóbejegyzésként szerepel a mondat, egy, a vallásról szóló elmélkedés részeként. Így egészen más.

Végül a könyv történeteiről is érdemes pár fontosat megjegyezni. Akkor is, ha – ahogyan fentebb említettük – nem igazán van olyan rész a szövegben, amit a szerző ne írt, vagy mondott volna el az elmúlt években, évtizedekben. Legyen szó a gyerekkorról, a vészkorszakról, 1956-ról, a lehallgatások természetéről vagy a városokról: két szerelméről, Berlinről és Budapestről. Mégis az egy oldalnyi fejezetekben közölt mikrotörténetek, az életrajzi elemekkel át meg átszőtt sorok, a nagy egésszé az olvasó ásatást végző munkája által is összeállítható koncept leírások adnak újat az eddigiekhez. Konrád ás, majd kiemel és tisztít. Úgy találja és mutatja meg a személyes múlt tárgyi, személyi és eszmei leleteit, hogy azokhoz a maga reflexióit hozzáfűzve egy sajátos „oral history”-t hoz létre. Ennek történeti hitelességét pedig már önmagában a feltárást/leletmentést végző őszinte igyekezete is biztosítja. Legyen szó egy 60-as évekbeli budai presszó berendezéséről és az ott zajló beszélgetésekről, a berlini fal szürkéjéről és a falon átkelés lehetetlenségéről, vagy épp az 56-os pesti utca kövezetéről és a szabadságharcban fegyvert fogó értelmiségi dilemmáiról.

Az Ásatásban Konrád messzemenő pontossággal végzi el a feltárásnak azt a munkáját, amit emberileg lehetségesnek tarthatunk. Ebben távolról, de kapcsolatba kerül azzal a közvetítő, sokszor passzív ótestamentumi szereplővel, akinek munkája a kutak kiásása és eredeti néven való megnevezése volt. Izsáki munka, hatása – nevezik áldásnak is – van. Nem ő a hős az atyák sorában, de hát „a városnak és a regénynek nem a hadakozó bajnok az eszménye” és „a szemlélő elég okos ahhoz, hogy ne harcoljon, hanem inkább a megértés praxisát terjessze”.

„Mélységes mély is az idő kútja, Thomas Manntól kölcsönözve a metaforát, az én emlékezetem nem is olyan mély kútjába nézve látom nemcsak a szép és jó Európát, hanem a gonoszat és undorítót is. Csínján tehát az európai öntudattal és identitással. A hivalkodásnak azonban nem az önutálat, hanem a tisztánlátás a valódi ellentéte, ami a gondolkodásnak valóban magasabb rendű fokozata.”

Valóban.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek