A Kóda persze fikció, nem igaz történet, de mégis olyan áttetsző és érzékeny, hogy végig elhiteti nézőjével, hogy megtörtént esetet dolgoz fel. Egy nagyon egyszerű, hétköznapi sztoriban találja meg a drámai pontokat: két nő barátságában, kettejük felnövésének történetében. Ugyanakkor e két nő életét gyerekkoruktól fogva az átlagostól eltérő közös hivatás köti össze: hegedülnek.

Bognár Anita

Az előadás elején ugyan elhangzik, hogy a szülők nyomása és a hegedű nem elég ahhoz, hogy két hatéves kislány barátkozni kezdjen, ugyanakkor az előadás semmi másról nem szól, mint hogy e két, egészen eltérő személyiség életében az egyetlen kapocs a zene. Bognár Anita Zitaként szigorú, fegyelmezett, mereven ragaszkodik a zene által előírt szabályokhoz, Móga Piroska Esztere ezzel szemben vidám, kreatív, vágyik a fesztelenségre és a szabadságra. Eszter élvezni akarja a játékot, Zita bármi áron hegedűművész akar lenni. A habitusukból adódó különbségek miatt alakulnak ki minden alkalommal konfliktusaik és nehézségeik a másik megértésében. Így például akkor, amikor a partitúrától eltérve Eszter gyorsabban akarja játszani Bachot, és ezzel Zita elutasításába ütközik.

Ám a két nő közötti ellentét termékeny is: kiegészítik egymást. Eszter a zene örömét adja Zitának egy gyerekkori jelenetben, amikor megmutatja, hogyan lehet utánozni tárgyak, természeti jelenségek hangját a hegedűvel. Kedves, szuggesztív jelenet, hosszú időn keresztül ezt játsszák, improvizálnak, a nézőket is bevonják, mi mondhatjuk meg, hogy miről szóljon a következő hegedűvel eljátszott mese. 

Eszter pedig fegyelmezettséget tanul Zitától, amely eljuttatja a Zeneakadémiáig. Zita azonban nem önzetlenül tartja minden erejével a pályán Esztert, amíg csak tudja – a két nő barátságában van valami kényszeres egymásra utaltság, mintha az egymás közti összhang összefonódna a hivatással, mintha attól félnének, hogy e két dolgot egyszerre fogják elveszíteni.

Móga Piroska

A Kódából sok mindent megtudunk arról is, milyen elviselhetetlenül nehéz a klasszikus zenészek pályája. Eszter és Zita gyermek- és ifjúkorának minden egyes pillanata a hivatásuknak rendelődik alá, minden csak ebben a kontextusban képzelhető el számukra. Elmondják, mennyit gyakorolnak pontosan az egyetem végéig, amely órákra lebontva közel egy évet tesz ki az életükből, és halljuk a tanárok piszkálódásait az órákról, hogy soha nem stimmel a kéztartás, hogy soha nem elég jó, amit csinálnak, beavatnak minket a szolfézs kínszenvedéseibe is. Az előadás elején, amikor Eszter először megy a bárányhimlős Zitához, hogy elvigye neki a házit, a földön szétdobált kottákon ugrál végig, mintha fehér utcakövek lennének. Azt játssza, ha mellélép, meghal, aztán Zitáék csengőjét már csak úgy éri el, hogy mellélép. Egyszerű és szép megfogalmazása ez annak a bezártságnak, amit a zenei pálya jelent. Ahogy a fekete fellépő ruhához passzoló kényelmetlen magas sarkú cipő is erről mesél, és az, ahogy az első adandó alkalommal kibújnak belőle a lányok: Zita egyszerű, fekete balerinacipőt húz, Eszter pedig fehér vászoncipőt – ennyit enged a szakma egyéniségük megélésére.

Az előadás szövege, amelyet Bognár Anita és Móga Piroska közösen írt, főképp monológokra épül, amelyek időnként dialógusokban találkoznak egymással. Nekünk mesélik el azt, hogyan látják közös múltjukat, hogyan szerették meg egymást, hogyan távolodtak el egymástól. Közben a szemünkbe néznek, az introvertált Zita kicsit kevesebbszer, az extrovertált Eszter kicsit többször, az utóbbi egyszer meg is mutatja a közönség első sorában ülőknek, mennyire hideg a keze, mikor izgul fellépés előtt.

Móga Piroska rendezése tele van derűvel, humorral és játékossággal. Nagyon szerethetővé teszi a két lány figuráját, ezért velük vagyunk akkor is, amikor szomorúak, szorongunk, ha ők szorongnak, megéljük a sikereiket és a magányukat is. Megértjük Esztert, amikor végül másik utat választ, tudjuk, hogy így lesz boldog, és megértjük Zitát, mert úgy érzi, Eszter egy ki nem mondott szerződést szegett meg és cserbenhagyta őt. Az előadás vége nyitva hagyja a kérdést, ezek után felvehetik-e még a fonalat, képesek-e rendbe tenni, ami elromlott.

A Kóda ritmusát a zene adja, Móga Piroska és Bognár Anita hegedűjátéka kíséri végig a jeleneteket. Bár látom, hogy néha kicsit rontanak, én készséggel elhiszem nekik, hogy mindketten elvégezték a Zeneakadémiát, még akkor is, ha tudom, hogy ez nem igaz. Meg azt is elhiszem, hogy gyerekkoruk óta ismerik egymást, a két színésznő mély szimbiózisban van az első perctől az utolsóig. Eszter és Zita története úgy válik igazzá az RS9 Vallai kertjében, hogy soha nem történt meg.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.