A hangverseny első felét Beethoven op. 106-os Hammerklavier-szonátája alkotta egymagában; ezzel a második félidőben három orosz (születésű) 20. századi szerző: Szergej Prokofjev, Alekszandr Szkrjabin és Nicolas Obouhow (Nyikolaj Obuhov) művei képeztek ellenpontot. (Szkrjabin életműve természetesen csak részben 20. századi, a koncerten eljátszott két szonátája azonban az utolsó évek terméséhez tartozik.) A műsorválasztást különösen érdekessé tette az a tény, hogy a rendkívül különböző stílust képviselő orosz szerzők művei közül a legkorábbi és a legkésőbbi keletkezését mindössze nyolc év választja el egymástól.
 Pierre-Laurent |
Pierre-Laurent Aimard egyébként Beethoven-specialistának is számít: gondoljunk csak az Harnoncourt által lemezre vezényelt teljes zongoraverseny-ciklusra. A kiindulási pontnak választott Hammerklavier azonban a maga végletes egyszeriségében, eredetiségében és megalkuvásmentességében itt egyértelműen az ugyancsak végletesen eredeti és megalkuvás nélküli orosz szerzők darabjaira rímelt, azokat készítette elő a hangverseny folyamatában.
Talán a nagy szonáta-opusz avantgárd felé fordított tekintete a magyarázata annak, hogy Aimard – mindenekelőtt a nyitótételben – nem szelídített semmit a Beethovenben szinte mindig ott lappangó nyerseségen. Van, aki ezt úgy fejezte ki a hallgatóság tagjai közül, hogy Aimard csapkodta a zongorát. Magam ezt inkább úgy érzékeltem, hogy a határoknak – köztük saját fizikai korlátainak – jellegzetesen beethoveni feszegetése, a rá jellemző mindent-akarás nyilvánult meg a muszkularitás formájában is. Mert a nyitótétel ugyanakkor mégiscsak gazdag és differenciált volt, s mindeközben kérlelhetetlenül és logikusan vezetett az elhaló befejezéshez. Ugyanez a feltartóztathatatlanság tartotta mozgásban a lassú tétel hömpölygését; itt azután hallhattunk finom és érzékeny hangokat, éneklő csellódallamot a balt keresztező jobb kéz előadásában, érzékelhettünk átszellemültséget és mélységet. Leginkább elementáris erejűnek azonban a zárótételt éreztem, amely – a transzcendens technikai nehézségeket is esztétikai dimenzióba helyezve, kíméletlenséget a játékossággal, az eksztázist a fúga-szakasz végtelen nyugalmával összeegyeztetve – előadói szempontból is tetőpontnak bizonyult.
A koncert második felét Prokofjev 1912-14-ben komponált Szarkazmusok című, öt tételből álló ciklusa nyitotta meg. A félidő eme legkevésbé radikális része is hallatlanul üde, invenciózus, finom, karakterekben rendkívül gazdag zenének bizonyult – mintha a Prokofjev-ciklus némileg méltatlanul szorult volna háttérbe a 10-es évek jelentős avantgárd termésének bőségében. Aimard itt és ettől fogva az előadott daraboknak valóban az elképzelhető legértőbb és leganyanyelvibb előadójának mutatkozott; a művek a szó legszorosabb értelmében a sajátjaként szólaltatta meg.
Számomra a nagy meglepetést az életének nagyobb részét Franciaországban töltő, de a tipikusan orosz miszticizmus és a prófétai attitűd jeleit még Szkrjabinnál is jóval erősebben magán viselő Nicolas Obouhow háromtételes ciklusa, a Révélation (1915) jelentette. Természetesen ezek a darabok is mély transzcendens tartalmakat hordoznak, ezeket azonban nem szükséges ismernünk ahhoz, hogy bámulattal adózzunk a szerzőnek, aki mindössze pár évvel Schoenberg op. 11-es és op. 19-es zongoradarabjai után (és általa közvetlenül talán nem is befolyásolva) ilyen bámulatosan érett és eredeti atonális zongoraműveket komponált. A darabok egyszersmind a rendkívül kifinomult harmóniahasználatnak és színérzéknek is iskolapéldáját jelentik. Aimard mindezt hallatlan érzékenységgel közvetítette nekünk, s így a három eléggé terjedelmes darab – bizonyos faktúrabeli monotóniája ellenére – mindvégig tökéletesen lekötötte a hallgató figyelmét.
Szkrjabin 5. és 10. szonátája (1907, illetve 1912-13) Obouhow után úgyszólván impresszionista zeneként hatott; Aimard előadásában azonban szembetűnővé vált a lényegi hasonlóság: a különböző nyelv, különböző grammatika ellenére a részletek, a színek, a harmóniák belső gazdagsága. A két szonáta kiválasztása is a kép gazdagítását szolgálta: bár mindkettőt átitatja a szkrjabini poézis, az elomlóbb 5. szonáta után a 10. viharos erejű indítása rendkívül szuggesztív kontrasztot teremtett.
Ráadásként Aimard egy Kurtág-kompozíciót választott: a Lendvai Ernő in memoriam lenyűgöző erejű előadásával újra bizonyítva az újabb zenéhez fűződő rendkívül bensőséges kapcsolatát.