Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A FELEJTÉS EMLÉKEI

A fecsegő potyautas 25.
2018. febr. 23.
A magyar mindig is nagyon gazdag – már-már tékozló - volt abban, ami a múltja. A magyar mindig nagyon erősen tudott emlékezni. Illetve felejteni, persze. Mindig nagyon tudott a múltjával fényeskedni, a múltja nagy volt, tágas, már-már hatalmas, mekkora lesz Petőfi, amikor gondolunk rá. A Sándor. Például. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.
Sem nem kritika, sem nem semminemű bírálási szándék nem vezeti a jelenlegi krampácsolást. Hiszen például a tél. Ebben a szegényes, rémes módon erőlködő, ezer sebből vérző – lucskos járdahátaival hivalkodó – időjárási alkalomban odasétáltunk a Képzőművészeti Egyetem – Andrássy út 62 – kiállítására, Fotó/Model. És bingó! Mert ott bizony láttunk valami igazi – viszont milyen csöndes, mégis milyen diszkrét – szenzációt. Így, ilyen egyszerűen nyilvánítjuk ki a nagyszerűt. Arra gondolok, ha egy ilyen összeállítást, ha egy ilyen, mindenfajta képekhez, fotográfiákhoz, rajzokhoz, nyomatokhoz és műtermi eseményekhez fűződő narrációt például Berlinben vagy Bécsben – csak hogy ne menjünk túl messze, és az atmoszféra is megmaradjon – helyeznek az ember elgyűrődött, erősen viharvert arca elé, akkor annak füstje is lesz, lángja is, és a visszhang sem marad el. Ollézik kicsit az elit, ugye?
 
A magyar mindig is nagyon gazdag – már-már tékozló – volt abban, ami a múltja. A magyar mindig nagyon erősen tudott emlékezni. Illetve felejteni, persze. Mindig nagyon tudott a múltjával fényeskedni, a múltja nagy volt, tágas, már-már hatalmas, mekkora lesz Petőfi, amikor gondolunk rá. A Sándor. Például. Ez a kiállítás nekem, legelőször is azt mutatta meg, amit különben én régóta sejtettem, hogy emlékezni nem más, minthogy az ismerősség mellé beólálkodó idegenséggel hogyan foglalkozunk. Annál jobb, minél körülményesebb. Nézni az idegenre, hozzányúlni, arra bírni, hogy ismerős is legyen. Emlékezni annyi, mint a veszteségből valamiféle kétséges, bár kétségtelenül jól is mutatható győzelmet kisimogatni. Emlékezni annyi, mint elfogadni, hogy előbb-utóbb meghalok. Emlékezni annyi, mint az időt domesztikálni, a fenntarthatatlant fenntartani. Emlékezni annyi, mint a felejtést újra és újra kitalálni. Annyi mindent lehetne mondani. Jó, sztornó. Abba is hagyom ezt. 
 
A bonyolultságot, és az értő szót meghagyom a kiállításon beszerezhető kisfüzetnek, ami Peternák Miklós kurátor munkája, és nyilván megérdemelne könyvformát is. 
 
Elmondom tehát hevenyészetten, de lelkesen mi mindenen ámultam, miközben elmúlt, újrakezdődött a tanóra egy szomszédos teremben, és korunk Strobl Alajosai, Maria Strobljai, Lotz Károlyai, Kratochwill Alojziái jöttek és mentek a kiállítás terében. Lengett velük a fiatalillat, de mi a múltban álldogáltunk. Megpróbálom elmesélni néhány keresetlen szóval, mi minden láttam abban a három helységben, ahol ez a gazdagság kiállíttatott. 
 
Látok nagyregényt, például Feszty-körképét, látok gyönyörületes regényképeket, pontosan olyanokat is, amiket éppen, – de tényleg – most írok abból a századfordulós időből, és mire megírom, el is felejtem biztosan. Például? Például a bögyörőző kisfiút, hadikórházat, kertet, szép, meztelen festő férfit, váteszt. Látok aztán verseket. Mindenfélét. Kiáltozó, hangos, csöndes, vak, mindent látó verseket. Látok balladákat. Egzotikus dalokat hallok, a homokfúvás zaját, a szikla törődésének hangjait. Epigramma is van, episztola úgyszintén. Látok megannyi novellát, de olyat, amiben a klasszika filológia igazán formás női mellet mutat a háborús mankónak. Látok kommenteket. Látok kiváló esszét, és tanulmányokat is, és mindezt, természetesen, vizuálisan értve. Mintha egy kertben járnék. Nagy beláthatatlan kert, a miénk volt nyilván. Nem, soha nem volt a miénk, de érzek otthonosságot. Lehet, hogy csak annak van értelme, amit el is lehet felejteni? 
 
S hogy jöttünk és mentünk, lett nekem is kedvencem. Több kiállított kép is. Az egyik ilyen a női festőiskola fotói. Néhány kép. Festenek a lányok. Ülnek, állnak a lombok alatt, hosszú szoknyában, szépen állig gombolva, szűrten zuhog rájuk a fény, visszanéznek. Halálosan szép a tündöklésben ázó lombozat fölöttük, fekete-fehér. 
 
Az első teremben van egy asztal. Rajta a Feszty-körkép, a másik oldalon pedig Bem apó és tsai. harcolnak bizonyos célokért, vívmányokért, halálra menően. Na, azok között – csatajelenetek – van egy képecske. Az egyik a sorozatból. Rajta az ember bogárrá vált. Pontocskák, vesszőcskék a hófoltos, télutói tájban. Na, az a kép a nagy egével, a kicsike embereivel. Nagyon tetszik. 
 
És például Pettendi Szabó Péter sok kis fotó-összeállítása az egyik sarokban egymás mellett, talán ötven régi fotó a falon. Lassú nézés. Ez a címe a dolgozatnak. Igazán mindegyik kép egy-egy novella, egy-egy anekdota, elbeszélés, dédanyák, dédapák, a nézésük, a beállásuk, a pajkosságuk, a félelmük. Tárgyak is. Beállítások, önkéntelenségek. Kinéz a függöny mögül a sziklarésből. Mindegyik kép olyan, hogy.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek