Meztelen férfitest apró részletei, bőrének pórusai és ráncolódásai, szőrszálai tárulnak fel szuperközeliben a filmet nyitó svenkben, és azonnal érezzük, nagyon különleges érzékenységű, érzékiségű és vizualitású filmnek nézünk elébe. Az első játékfilmjét készítő román Adina Pintilie az intimitás verbális, testi, érzelmi és mentális síkjait kutatja egy olyan alkotásban, amely az experimentális film, a művészvideó és a játékfilm határvidékein egyensúlyozva egyszerre kelt zsigeri reakciókat, kavar fel érzelmileg, és indít el gondolatfutamokat. A Ne érints meg! (Touch Me Not) egyszerre kínál zsigeri, immerzív vizuális és auditív élményt, valamint késztet mélyreható (ön)elemzésre.
Az egész projekt központi problémáját az intimitásban magában rejlő alapvető ellentmondás adja: az intimitás a legbelső, leginkább érzékeny érzelmekkel, gondolatokkal és megérzésekkel kapcsolatos, viszont intimitás nem létezik individuálisan, ilyesmiről csak megosztás, kommunikáció, társas interakció esetén beszélhetünk. Éppen ezért a film második jelenetében egy gyönyörű vizuális kompozícióban magának a rendezőnek a tükröződését látjuk, amint a másokhoz való közelségről kérdezi a vele (illetve a kamera elé helyezett üveglapra vetített képével) szemben ülő ötvenes éveiben járó nőt. A filmrögzítő apparátus előtérbe helyezésével Pintilie elsősorban nem az önreflexiót hangsúlyozza, hanem arra próbál utalni, hogy a rideg gépezettel, illetve aztán a nézőtéren ülőkkel (akikre a film vége felé konkrétan utalnak a szereplők) együtt kell az intimitásnak megszületnie. Vagyis nem egy önmagában megálló, a vászon és a fikció világában létező történetet látunk, hanem egy folyamatban veszünk részt – már amennyiben hajlandóak vagyunk erre, mert a berlini sajtóvetítésen az első félórában rengetegen hagyták el a termet.
 A kép forrása: Berlinale |
Ennek megfelelően a filmnek nincs igazi narratívája, egy nő és két férfi emelkedik ki főszereplőként a vásznon megjelenő sok figurából, és bár valamilyen változás, egyfajta ív egymáshoz és önmagukhoz való viszonyaik alakulásában megfigyelhető, hagyományos értelemben vett történést nem azonosíthatunk. A Touch Me Not alapgondolata, hogy a testi és a lelki intimitás elválaszthatatlanul összetartozik, egyikről nem lehet a másik nélkül beszélni. Ezért az önkeresésben érdekelt (fő)szereplők pszichológiai ihletésű mozgásterápiákon, nonkonform szexuális foglalkozásokon vesznek részt. Mindezekben azonban az a legfontosabb, hogy a testi és az érzelmi vonatkozások soha nem öncélúak, hanem körkörösen összeérnek: a testi közelségre az érzelmi csatornák megnyitása miatt, az érzelmekről való beszédre pedig az érintés intimitásának előidézése érdekében van szükség.
A filmről hamarosan megjelenő kritikák elsősorban az erotikus/pornográf vonatkozásokat, a BDSM jeleneteket fogják kiemelni, valamint azt, ahogyan a rendező több tekintetben az elviselhetőség határáig merészkedik. A genitáliák nyílt megjelenítése, a meztelenség ábrázolása súlyos testi fogyatékkal élő szereplő akár szexuális aktusban való részvételének részletes megmutatásával párosul, vagyis szembemegy az erotika és a média szépségen alapuló testideáljával, valamint a szokatlantól való szemérmes elfordulás gyakorlatával. Így leírva akár Alejandro Jodorowsky juthatna eszünkbe, és nem teljesen indokolatlan a párhuzam, hiszen nála is kiemelkedően fontosak a freudi ihletésű pszichológiai vonatkozások. Azonban Pintilie esetében szó nincs provokációról, a megbotránkoztatás vágyáról, illetve mindennek a társadalmi vonatkozásai sem érdeklik; ráadásul Jodorowsky trash-szerűen koszos, kaotikus világával szemben a Touch Me Not minden jelenete végletekig steril, letisztult, minimalista környezetben játszódik.
És ez a vizuális atmoszféra az, amiről a következőkben említést kell tennünk. Gheorge Chiper operatőr segítségével lenyűgözően komponált képeken elevenedik meg ez a belső útkeresés, rendkívül szűk mélységélesség és a hatalmas üres felületek látványos kihasználása jellemzi a képeket. Ugyanakkor fontos megfigyelni, hogy a Touch Me Not vizualitása és térkezelése egyáltalán nem kinematografikus, sokkal inkább fotografikusnak, sőt szinte architekturálisnak nevezhető. Ezt a képi gondolkodást látva a film közepe táján azon kezdtem el agyalbni, vajon miként lehetne ezt az anyagot többcsatornás videóinstalláció formájában strukturálni és kiállítani – nem véletlen a párhuzam, hiszen a film egy a párizsi Pompidou Központ által patronált nagyobb művészeti projekt első része.
Valójában testről és lélekről szól ez a mű is, de mennyire másképp, mint a legutóbbi Enyedi-film. Itt olyan keresésről van szó, ahol a gyengédség és az erő, az alávetettség és az uralkodás, a feltárulkozás és a másiktól való megvonás skáláin nem szereplők, hanem a vásznon megjelenő alakok foglalnak el különböző pozíciókat. A Touch Me Not-ban ugyanis szinte mindenki a saját nevén jelenik meg, vagyis – a dokumentarista jellegű interjúrészleteket is látva – nem egyértelmű, hogy mindabból, amit látunk, mennyi megrendezett, és mennyi „valódi” történés, mennyiben látunk ábrázolást, és mennyiben része a terápiának maga a filmen való megjelenés. Pintilie természetesen nem oldja fel ezt a bizonytalanságot, hanem ráerősít a valóság és a fikció közti határ elmosódására azzal, hogy ezeket a kamera előtt szinte spontánul megtörténni látszó eseményeket mintegy ellenpontként kifejezetten elrajzolt, minimalista, stúdiószerű helyszíneken veszi fel.
A Touch Me Not moziban ritkán tapasztalható módon innovatív, újszerű alkotás, amely ennek megfelelően nagyon megosztja majd a közönséget, hiszen bekategorizálhatatlansága és felkavaró mivolta miatt szokatlan erőfeszítést követel a nézőtől, amit sokan nem hajlandóak megtenni. De érdemes megpróbálni, mert ha sikerül nem csak nézni, hanem részt is venni, a film sokáig nem ereszt majd.