2018.02.23.

Februárban kettősünnepet ülünk: állandó szerzőnk, Nánay István kritikus, illetve Radnóti Zsuzsa dramaturg is most ünnepli 80. születésnapját. A hozzánk érkezett levelekkel köszönti őket a Revizor szerkesztősége.

Pista, drága Pista,

emlékszel arra az euforikus estére ott, a kolozsvári színházban, valamikor '90 legelején, az első szabad premieren, igaz? Hát persze hogy emlékszel.

Ronda tél volt, egy-két héttel a romániai forradalom után, amikor elindultunk a meglehetősen romos öreg zöld Skodáddal Kolozsvárra, hogy megnézzük a Caligula helytartóját, Székely János darabját Tompa Gábor rendezésében.

Nánay István kétszer
Nánay István kétszer

Szolnokig bírtuk, ha jól emlékszem. Nem mi, hanem a kocsi. És én persze elfelejtettem, mi is történt - tán berontottunk egy próbára, tán Fodor Tamás kerített nekünk egy hasonlóan lepukkant Zsigulit, de lehet, hogy valahogy megcsináltattunk, tényleg nem tudom -, de hamarosan robogtunk tovább, úttalan utak, rémes határ. Odaértünk.

Nagykabátban ültük végig az előadást, nemcsak mi, hanem mindenki, mert fűtés, az nemigen volt; illetve te nem nagykabátban, hanem a sokéves "téli zakódban", nyakadban sál, ennyi volt.

Nem emlékszem, milyen volt az előadás, csak arra, hogy én fantasztikusnak láttam; te biztos visszafogottabb voltál, bár magadhoz képest elragadtatott. És volt valami szerény fogadás utána, ahol ott maradtunk, ittunk bort, ettünk pogácsát, és a zsigereinkben éreztük a szabadságot - mindenki.

Aztán emlékszem egy korábbi erdélyi kiruccanásra, amikoris te egy befogadó nyilatkozatot vittél... már nem is emlékszem, kinek. Ilyen levélre volt ugyanis szükség ahhoz, hogy valaki át tudjon települni Magyarországra, de ezeket a leveleket valahogy mindig elkeverte a posta, ezért mentünk. A határon nagy felhajtás volt, a kocsit darabokra szedték, én cirkuszoltam, te hallgattál, és amikor végre tovább mehettünk, láttam, hogy a halántékodon csorog a verejték. Nem akartam tudni, hová dugtad azt a levelet.

A szállodában nem tudtuk elfoglalni a szobát, várnunk kellett, noha szinte teljesen üres volt az épület. Szemben, a közeli parkban sétáltunk, míg szabadok lesznek azok a szobák, amik be vannak mikrofonozva, magyaráztad. Azt tán nem tudod, hogy a saját szobámban később válogatatlan káromkodásokat kiabáltam a nem tudom, hová rejtett mikrofonokba, és aztán megint sétálni indultunk, azzal a bizonyos színésszel együtt, mert csak a szabad ég alatt, a mínusz sok fokban lehetett szabadon beszélgetni.

Aztán ültünk Kötő Jóskánál, aki mindent, de mindent tudott az erdélyi színházakról, kivált a kolozsváriról; rokonod ő neked, te is mindent tudsz és mindenre emlékszel, csak ezt akkor még nem tudtam.

Abból a látogatásból is az eufóriára emlékszem.

Pista, sokaknak Tanár úr, keveseknek István, néhányunknak Pista: Isten éltessen, és tartson meg jó-jó sokáig, mindannyiunk hasznára és örömére.

Csáki Judit

 

Kedves Pista!

Negyvenegy évvel ezelőtt leküldtek hozzám, a Népművelési Intézet Oktatási Osztályára, hogy informáljalak egy nemzetközi rendezvényről. Feltűnt, hogy nem kérdezel fölöslegeseket, nem is mosolyogsz, de figyelsz.

Rá egy évre, egy pécsi fesztiválon, ahol én már második fiam közelgő születésével voltam elfoglalva, az ajtónak dőlve láttalak, megadva magad a melegnek meg az elhangzó csacskaságoknak, s azt kellett megállapítanom: jé, ez az ember olyan, mintha Modigliani rajzolta volna.

Jóval később – már nem tudom, tanítani vagy zsűrizni mentünk-e, de még magázódtunk – kocsin vittél le Győrbe párunkat. Melletted ültem, s a társalgás témájához kapcsolódva, valahol Tatabánya környékén megkérdeztem: „Mondja, Pista, és mi hiányzott magából ahhoz, hogy rendező legyen?” Forgattad a volánt, s úgy Almásfüzitő magasságában jött a kissé rekedtes válaszod: „…talán a tehetség.”

Sokat zsűriztünk együtt. Jártuk az országot, s jelentős gyakorlatra tettem szert egyfajta szanitécmunkában: mint egy amatőrszínházi Kanizsai Dorottya, az előadásokat követő értékeléseid után szedegettem össze a harctéri halottakat. Míg mi óvatoskodtunk, te asztalra koppantva a szódavizes poharadat, hátradőltél és felnyögtél: „Hagyja abba!” 

Felbuzdulva azon, hogy Csepeli Györgyből sikerült kiszorítanom A szociálpszichológia vázlata című oktatási anyagát, próbáltalak rábírni, hogy csináld meg A színházi nevelés breviáriumát, kell egy ilyen oktatási anyag, meg egy olyan, meg egy amolyan. Első válaszod minden alkalommal az volt, hogy: Nem! Vártam egy kicsit, húztam az időt, kerestem a szavakat, aztán megtaláltam: Dehogynem. Általában meglettek a könyvek.

Mindkettőnknek akkor voltak kicsik a gyerekei, s az ablakból láttam, hogy terelgeted megint belázasodott Bence fiadat a sapkája csücskénél fogva a Corvin téren, hogy szállítod a csellót Fanni lányod gordonkaórájára, s hogy tértek vissza mindannyian barnán és pihenten egy-egy tengerparti nyár után. Aztán a taxissztrájk éjszakáján jött a baleseted az Eger felé vezető országúton. Arról csak hallottam, hogy kamaszkorodban, mikor elcsapott a villamos, édesanyád miképp reagált rá. Azt viszont láttam, hogy Marianne, orvosi segítséggel bár, de javarészt önerőből, hogyan hozott vissza az életbe, közénk. Azelőtt is, azóta is, a színházi előadások el sem kezdődnek, ha a ti párosotok nincs jelen a zsöllyesorokban. (S fáradtabb pillanatokban az ember titkon fölsóhajt: „Ó egek, én mire vittem volna, ha van egy feleségem!”)

Addig duruzsoltam, míg sikerült elérnem, hogy a rendezői tanfolyamok után tanítani kezdj a Vas utcában is. S jöttél az ELTE-re is, pedig tudtad, aligha lesz óradíj. Szó, mi szó, sose voltál lélegzetelállítóan izgalmas, de tudtál valamit, amit kevesen. Egyrészt jól fogtad össze az anyagot, másrészt képes voltál figyelni a hallgatókra. Ez az inspiratív figyelem, mely nemcsak a pihegő nőket, de a szakállas fiúkat is megérintette, ez társult egyfajta legendássá lett rendíthetetlenséggel és hitelességgel. Fodor Misi, a csodálatos drámatanár egyik gyerekprodukciója során vettem észre, hogy könnyes a szemed. Helyes, gondoltam. Éppen ideje.

Sokszor tapasztaltam, hogy szereted és tudod vigasztalni a bánatosakat és a betegeket. Szobafogságom hónapjai alatt mégis meglepett, ha fölhívtál. Aztán rájöttem, ilyenkor biztonságban érzed magad, tudod, hogy most nem állok elő semmivel, hogy szerintem mit kellene csinálni. Kérni sose kértél semmit. Adni akkor adtál, ha kértek. Olyankor erőt vettél magadon.

Én leginkább azt csodáltam, milyen praktikusan tudsz hallgatni. Ritka erő ez ebben a közegben. Körötted mindenki csillog, villog, sistereg. Te meg viszont, hálaistennek, rendelkezel a fényvisszaverés szerencsés képességével, szóval, afféle Hold-ember vagy itt, a nagy szikrázás közepette. Ezen adottság nélkül a tanítás képessége el sem képzelhető talán.

(Remélem, én is birtoklok belőle valamennyit.)

Nyolcvan évednek, s a fény szerencsés természetének köszönhetően, azoknak az emléke is ott ragyog rajtad, akik már elköszöntek ebből a világból. Férfiak, nők, írók, rendezők, színészek, köztük Ruszt, Gaál Erzsi, Paál Isti, Keleti… S mindezt továbbra is meg kell osztani. Mert most kissé sötétebb van körülöttünk, mint kellene.

Vannak, akik a jelenséget azzal magyarázzák, tart még az Újhold, s csak a csillagok kapirgálnak odafönt. „Majd elmúlik ez!” – mondjuk időnként. „Hát, el.” – válaszolsz rekedten. De figyelj csak! Nem kell ahhoz néprajzosnak lenni, hogy tudjuk: az Újhold, a csodák ideje! Hagyd ránk tehát a sötétebb praktikákat, s te készülj a napra, most péntekre, 2018. február huszonharmadikára, mikor – ha felnézel az égre – lesz már egy fényes, ezüstös karéj odafönt. Megérkezik, mutatkozik, s ő is téged ünnepel, velünk együtt. Felhő se számít.

Ölel: Gabnai Kati

 

 

Tanár úr,

én büszke vagyok a jó memóriámra, szoktam is mondani, hogy ebből élek, és bár (majdnem pontosan) fele olyan idős vagyok, mint te, azért mostanában elő-előfordul, hogy egy név, egy cím előkerülésekor lapozgatnom kell a fejemben lévő lexikont, hogy odataláljak a megfelelő oldalra. (Te meg erre nyilván azt mondanád, hogy nem véletlenül esett ki egy – mit egy, sok száz – komplett előadás a fejemből. És igazad is volna.) Ezt csak azért mondom, mert korán rájöttem, hogy ha ilyen gondom van, egyszerűbb téged megkérdezni, mint hosszan és reménytelenül keresgélni a neten, könyvtárban, bárhol. Merthogy te tudod, emlékszel, és kész. Úgy cirka az utóbbi ötven évre, ha jól mondom.

Nánay István, Radnóti Zsuzsa és Hegedűs D. Géza
Nánay István, Radnóti Zsuzsa és Hegedűs D. Géza

Most például arra nem emlékszem pontosan, de te majd megmondod, hogy mi mikor lettünk jóban. Néhány ködös emlék azért van. Például amikor megilletődötten bemutatkoztam neked, a „Nánaynak”, és te rögtön képben voltál, hogy ki vagyok, hogy mit írtam legutóbb és miről, nyilván volt is mellé egy-két megjegyzésed. Vagy amikor jelentkeztem a Hajónapló Műhelybe, és te dohogva közölted, hogy hülye vagyok, mit akarok én tanulni, jöjjek inkább tanársegédnek, és egy tanéven keresztül így is lett: köszönet érte, rengeteget tanultam ott, tőled és másoktól. A mi szakmánkban nem jellemző, hogy egymás írásait dicsérgetjük, épp ezért nagyon értékes számomra az a pár levél, amiben elismerően szólsz egy-egy kritikámról. Az is rémlik, hogy bár nem vagyok az a dedikáltatós típus, de veled mindenképp alá akartam íratni az Egyetemi Színpados könyvedet. Ültünk az autódban, és nagyon határozottan követelnem kellett azt a számomra értékes aláírást, mert te nem álszerényen toltad el magadtól a feladatot. (Persze erőszakos vagyok, és meglett, amit akartam.)

Ez a szöveg a Revizoron jelenik meg, ahol 2008. májusa, az első itteni publikációd óta összesen 89 cikked jelent meg, nagyjából és egészen pontosan tehát évi 8,9 db. Ha valaki ezt a kis gyűjteményt végigolvassa, elég pontosan rájön, hogy mik azok a területek, amik téged igazán érdekelnek. Sok határon túli magyar előadásról írtál nekünk, függetlenekről, báb- és gyerekelőadásokról, külföldi vendégjátékokról, színházi könyvekről, fesztiválokról. Meg néhány igazán nagy előadásról, máig büszke vagyok rá, hogy a Mohácsiék Egyszer élünkjére téged kértünk fel – tudtad-e, hogy közel húszezren olvasták azt a cikket a megjelenése óta? 

De a megjelent cikkekről nem akarok többet beszélni, ott vannak, elérhetők, azok is maradnak, itt a meg nem írtakról mondanék pár dolgot, és nem égetni akarlak, csak szerintem ez is jellemző rád. Emlékszel, ugye, hányszor volt olyan, hogy tajtékozva hívtál fel előadás szünetében vagy a végén, hogy te erről (és itt jöttek jelzők, elég változatosak) biztos, hogy nem fogsz írni, hogy ezt el kellene titkolni ahelyett, hogy embereknek pénzért mutogatják, és így tovább. Eleinte próbáltalak győzködni, a szerkesztőnek mégis csak az a fontos, hogy megjelenjen a megrendelt cikk, aztán pár alkalom után feladtam (talán egyszer-kétszer győztem, de többnyire te). Mert beláttam, hogy ebben is igazad van, vannak előadások, amikről jobb nem beszélni, a saját lelki békénk érdekében főleg. Azóta alkalmazom is a módszert, nem állítom, hogy osztatlan sikert aratok vele, én mindenesetre jobban érzem magam tőle. Például ezt is jó volt tőled megtanulni. 

Hogy még mi mindent, azt nem sorolom, mindenesetre én nagyon bírom, hogy jössz, hogy nézel, hogy írsz, hogy felháborodsz, hogy unatkozol, hogy alszol, hogy morogsz, hogy nem tapsolsz. Meg azt is, amikor nagyon-nagyon ritkán igazán elégedett vagy. Sokáig szeretném még ezt mindet látni.

Jászay Tamás

 

Kedves Tanár úr!

Soha nem felejtem el, amikor részt vettem egy színháztörténeti konferencián, jöttek egymás után az előadók, és egymás után majdnem mindenki az Ön könyveit idézte. A sokadik idézésnél az előadó és a közönség is nevetni kezdett, miközben Ön szerényen és huncutul mosolygott a hallgatóság soraiban. Akkor ott összeállt a kép: a magyar színháztörténet egy vaskos szeletét az Ön műveiből fogjuk rekonstruálni. Szerintem ez meglehetősen jó fényt vet a színháztörténetünkre, hiszen kevés olyan történetíró és emlékező van, aki ennyire pontosan és elfogulatlanul emlékszik – nem beszélve arról, hogy érdemes is odafigyelni az emlékeire.

Pont idén lesz tíz éve, hogy megismerkedtünk. Tizennyolc évesen két évig minden második szombaton feljártam vidékről a Hajónapló Műhelybe – amelyet máig egy kivételesen önzetlen kezdeményezésnek tartok. Nagyon lelkes voltam, teljesen naiv és bizonytalan. Ön kemény volt, az írásaimat általában darabjaira szedte, és mégis: nem semmisültem meg, hanem épültem minden egyes alkalommal. Utólag bevallom, hogy Ön volt az első mesterem. A második év végén azt mondta, hogy nem tudja, mi történt az életemben, mivel rengeteget fejlődtem. Lehet, hogy az élet is tanított, de Ön biztosan. Azokon a szombatokon annyit tanultam a színházról, amennyit azóta is nagyon kevesektől.

A Hajónapló indított el a pályán, hiszen közvetlenül utána vettek fel a Színművészetire. Azóta is rendszeresen keresztezik egymást útjaink – a szakdolgozati konzultációktól kezdve a szakmai bizottságban való közös részvételig –, és ennek én mindig nagyon megörülök (látva az eddigi szakmai tapasztalataimat, ez is egy kivételes dolog). Ezek a találkozások mindig jó alkalmak a beszélgetésre. Ezúton szeretném megköszönni minden eddigi beszélgetésünket, és az ezt követőeket is.

Kedves Tanár úr, Isten éltesse sokáig!

Szeretettel,

Kelemen Kristóf

 

Radnóti Zsuzsa és Nánay István. Fotó: Éder Vera. A képek forrása: Színházi Kritikusok Céhe
Radnóti Zsuzsa és Nánay István. Fotó: Éder Vera. A képek forrása: Színházi Kritikusok Céhe

Drága Zsuzsa!

Köszönök neked mindent. Főleg azt, hogy komolyan vettél akkor is, amikor még nem volt Örkény Színház, sőt, már akkor is, amikor még én se nagyon voltam. Nagyon sokat adtál nekem. (Is.)

Isten éltessen!

Barátsággal, szeretettel: Mácsai Pál

 

„Itt a Nánay!” - mondták az öregebb (20 éves) Pincések 1978-ban, Brecht Kispolgári Nászának bemutatóján, a Pinceszínházban. 

Születésnapodon azt kívánom magunknak, hogy még nagyon sokáig kapjuk össze magunkat, ha itt a Nánay.

Barátsággal: Mácsai Pál

 

Kedves Radnóti Zsuzsa!

Isten éltesse sokáig! Színházunk, előadásaink iránti figyelmét köszönjük,

a Csíki Játékszín társulata.

Csíkszereda, 2018.

 

Kedves István!

Bár egy ideje nem találkozhatunk oly gyakran, mint egykoron, életem szakmai és erkölcsi világában mindig jelen vagy s ezt köszönöm neked. Tisztelettel és barátsággal üdvözöllek, és jó egészséget kívánok!

Parászka Miklós

 

Kedves ZSUZSA és ISTVÁN,

 

közös születésnapotok alkalmából szeretettel köszöntünk Benneteket. Mindkettőtökkel a kortárs magyar dráma ügye körüli közös serénykedésünk fűzte szorosra a kapcsolatot. 

Az általunk szervezett és bonyolított Deszka Fesztiválon Zsuzsa a debreceni Borbély Szilárd életművének bemutatásával és értékelésével nyerte el azonnali szeretetünket és örökös ragaszkodásunkat, István pedig újra és újra visszatérő „házi bölcsként” tűri végtelen alázattal és türelemmel túlzsúfolt programunkat, hogy nemcsak késő éjszakáink, de kora reggeleink is sötét és levegőtlen termekbe kényszerítik, hogy olykor még evésre sem jut idő, hogy betűinket lehetetlen kisilabizálni, hogy zsörtölődő bölcs-társakkal zárjuk össze, s hogy sokszor mi magunk sem állunk szervezési feladataink magaslatán.

Mindezek ellenére lankadatlan lelkesedéssel és kikezdhetetlen szakmaisággal biztosítja értékelő beszélgetéseinkhez az elméleti, történeti, szemléleti hátteret, s mutatja fel az elengedhetetlen kontextusokat.

Köszönjük, hogy javaslataitokkal, bölcs meglátásaitokkal és esetenként jóindulatú kritikátokkal hozzájárultok a DESZKA egyre finomabbra csiszolásához. Nektek is köszönhető, hogy fesztiválunk széles körű szakmai beágyazottságnak és elismertségnek örvend,

s egyre többek számára jelent megkerülhetetlen tájékozódási pontot.

További erőben, egészségben, jó szellemben, boldogságban és szeretetben fürdőző éveket kívánunk Nektek, jó sokat.

Legyetek velünk, ahogy mi is Veletek vagyunk!

 

Debrecen, 2018. február 15.

a Csokonai Színház Művészeti Műhelye