Puklus Péter tizenegy fényképét tárggyá változtatta. A fényképekből készült fekete-fehér nagyítások nagyméretű építészeti tervlapokra vannak nyomtatva és egy-egy, nagyjából emberméretű, élénk sárgára pácolt falapra vannak szögelve. Ezek a képek sokban emlékeztetnek Puklus előző, Egy harcos epikus szerelmi története című sorozatára, amelyben hasonlóan, különböző távolságokból fényképezett kompozíciókban jelentek meg emberek és tárgyak, elszakadva a korábbi munkáinak hangsúlyosan személyes, közelről fényképezett terétől. Puklus művészetében a személyes fotó felőli olvasat legfőbb hivatkozási pontja a Másfél méter című fotósorozat, amelyben ismerősök, barátok portréi és lakókörnyezetükben készített csendéletei szerepelnek, 2012-ben jelent meg könyv formában (Puklus Péter: One and a half meter. Heidelberg, Kehrer Verlag, 2012). A most bemutatott sorozat nemcsak folytatja az előzőt (Egy harcos epikus szerelmi története), hanem előkészíti a következő projektet is, amelynek címe A hős anya – hogyan építsünk házat. Ennek a sorozatnak a munkarajzaiból áll a galéria másik végében található mű, amely szintén a fallal teremt kapcsolatot. A rendelkezésre álló falfelületet háztartási gépek használati útmutatójára kék tintával rajzolt vázlatok töltik ki, nyolc sorba és nyolc oszlopba rendezve, egy híján hatvannégy darab. A rajzok a csempével borított felületeket idézik fel, nemcsak a jellegzetes kék szín, hanem az elrendezésükben érvényesülő felületkitöltő igyekezet miatt is.

A két munka között egy padlótól plafonig tartó fekete fémrács választja ketté a teret. Található rajta egy hordozható fülhallgató, amivel meg lehet hallgatni a művész által összeállított zeneválogatást, illetve a bejárat felőli oldalon neoncsövekből készített absztraktnak tűnő kompozíció látható. A kiállítás elrendezése a galéria egész terét használatba veszi, mégsem nevezném egy totális vagy kiterjedt installációnak, inkább nagy hézagokkal dolgozó munkának. Nehéz volna eldönteni, hogy ez a hézagosság erénye-e a kiállításnak. A legérdekesebb kérdés hogy hogyan kapcsolódnak Puklus Péter sorozataiból ismert fényképei a kiállítás installációs megoldásaihoz. Vagy ha nem kapcsolódnak, hogyan lehetnének mégis összekapacsolhatók. Azt is érdekes megvizsgálni, hogyan lépnek kölcsönhatásba egymással az embert középpontba állító fotók és a személytelenséget megtestesítő talált tárgyak (neoncső, fémrács, használati útmutató). Kérdésként merül fel az is, hogy a kiállításon miért kerülnek a képek direkt kapcsolatba tárgyakkal – ténylegesen éppúgy, mint metonimikusan: a művek felidézik a csempeképek hagyományát, de a falképek mellett utalnak a táblaképekre, továbbá felidézhetik a paravánt, vagy akár a céltáblát is.

Az a művészeti útvonal, amit Puklus a fényképezéstől elindulva bejár, azt az álláspontot hordozza magában, hogy a kép önmagában nem alkalmas az üzenet közvetítésére, kiegészítésre szorul. A fényképészet felől indult Puklus képzőművészeti munkáiban a térbeliség eddig is szerepet játszott, gondoljunk a szobrok használatára vagy a talált tárgyakból készült barkácsolt benyomást keltő installációkra, amiket a fotóival együtt állított ki több alkalommal. Az általában lakásbelsőkben készült csendéletein, portréin is visszatérő elem a rácshálózat vagy a négyzetrács. A Másfél méterben sok példát találunk arra, hogyan ékelődik be Puklus másik irányú gondolkodása, valamint egyik installációjában az ananász háttereként használta fel a jellegzetes zöld árnyalatú milliméterpapírt (I L O V ‑ E Y O U, 2012).

A csendéleteivel való összevetés, vagy legalábbis felelevenítésük, a kiállítás fontos motívuma is egyben, azáltal, hogy Puklus Péter legutóbbi könyve fellapozható a kiállításon (Puklus Péter: The Epic Love Story of a Warrior, SPBH 2016.). A nagy mennyiségű képből felépülő, fényképregénynek nevezett könyv egy fiktív család huszadik századi történetét mutatja be, olvashatjuk a könyv sajtóanyagában. Az utolsó, 1989–2016 közötti időszakot bemutató fejezet címe megegyezik a kiállításéval. A kötet számos rendhagyó tulajdonsága és egyben érdekessége közül az egyik az, hogy az oldalszámok helyén betűk szerepelnek, amelyek Marina Ivanovna Cvetajeva orosz költő 1913-ban írt versét adják, Ilya Shambat angol fordításában. Ez a koncepció jó példája annak, hogyan lehet kiegészíteni egy fotóalapú munkát másféle anyagokkal. Izgalmassá teszi a könyvet, hogy konfliktus alakul ki a képek és a vers befogadásának eltérő tempója között. A szöveg olvasásának akadályozása megfeleltethető a kiállítás egy további alkotásának logikájával, ami az installálása miatt nehezen vehető észre. Egy Turgenyev-kötet, amelyben az Apák és Fiúk és a Füst szerepel, kitépett és bekeretezett tartalomjegyzékéről van szó. A hiányzó regények efféle megidézése mindkét Puklus-sorozat szellemiségéhez közel állnak. További izgalmas vetülete a műnek, hogy a tartalom hátoldalán egy olyan firka látható, amit akár egy gyerek is készíthetett. Nehezen lehetne eldönteni, hogy az összefirkált könyvlap egy talált tárgy, családi örökség, vagy a mindennapokból vett példa.

A családi fényképek az emlékezést hívják elő. A rendhagyóan kiállított, falapokra applikált fotók a rajtuk végzett beavatkozások ellenére is őrzik ezt a hagyományt. A fényképről készült nagyítás ugyanakkor elszakad fényképi eredetétől a sajátos anyag, és a fekete-fehérségből adódó torzulások által. Az életnagysághoz való viszonyíthatóságuk az emberre tett hangsúlyos utalásként értelmezhető. A történetté rendezésnek – amit a kiállítás szövege is említ – azonban ellenállnak ezek a képek, helyette inkább motívumként működnek, míg A hős anya sorozathoz készült vázlatok sokkal inkább az olvashatóság felületévé tudnak válni. A falapokra illesztett képek installálási módja ugyanakkor elbizonytalanít abban, hogy hogyan is lehetne értelmezni ezeket a műveket. De várjuk ki a végét: úgy tűnik, minden faegység két egyforma szélességű lapból áll, és ha ezek a kiállítás ideje alatt elcsúsznának vagy eldőlnének, ezzel elszakítva a rájuk szögelt képeket, az izgalmas következményekkel járna az egész kiállításra vonatkozóan.

Fotók: Trafó Galéria

Felmerül a kérdés, hogy biztosan idetartozik-e a hordozható fejhallgató, és jó helyen van-e ezen a kiállításon az általa meghallgatható playlist. A kiállítást kísérő szövegben megtalálható a művész magyarázata: a zeneválogatás egy időkapszula, amely elsődleges címzettje saját gyermeke. Ha erről a magyarázatról megfeledkezünk és megpróbáljuk úgy nézni, mint valamit, ami kiegészíti a kiállítás élményét – vagy ellenkezőleg: eltéríti annak koncepcióját –, akkor azt látjuk, hogy egy rendkívül személyes aurát jelenít meg vele. Tekintsünk el most attól is, hogy egyáltalán műnek minősülhet-e, és ha igen, vajon mennyiben tartjuk közhelyesnek. A zeneválogatás szerepeltetése a kiállításon mindenképpen sikeresen közvetíti azt az üzenetet, hogy a művész is ember. Értsük ezt úgy, hogy gyereke született, szokott zenét hallgatni, és ráadásul pontosan ugyanazokat, amiket mi is jól ismerünk például a rádióból. Akár úgy is értelmezhetjük ezt a gesztust, hogy a művész személyében nincs semmi érdekes. De legalábbis ráirányítja a figyelmet – immár másodszorra is – az emberre. Az ember mint képzet válik a kiállítás kulcsfogalmává is. A kiállítás szervezőelvét keresve feltehetjük azt a kérdést, hogy mi lehet annak az oka, hogy a fotó médiumától Puklus Péter az installáció felé lép.

Az eddigiek alapján elgondolkodtató, mi az, amivel kiegészülnek Puklus fotói az installációba rendezés és a különböző anyagok bevonása révén. A jelenlegi kiállításon használt anyagok ugyan újak, de láthattuk, hogy a műszaki munkáknál használt papír, a barkácsoláshoz kapcsolható eszközök nem teljesen szokatlanok Puklustól – megfigyelhetjük ezeket a legutóbbi könyve fellapozásakor is. Ami mégis az újdonságot jelentheti, az a kimozdítás gesztusa. A kimozdítás több szinten is megvalósulhat – a figyelmes szemlélő például észreveheti a Life is techno fejezet fényképei és a tizenegy új kép közötti összefüggéseket. Azt is érzékeljük, hogy a fényképet Puklus gyökeresen kimozdítja a saját művészi gyakorlatában megszokott helyéről, hogy az új formában új megközelítéseket kínáljon fel. A legsúlyosabb következménye a kimozdításnak azonban az, hogy a tizenegy fénykép nemcsak a könyvhöz képest lett kimozdítva, hanem abból a sorozatból is, amire motívumszinten utal. Ennek a kimozdításnak az egyik következménye lehet – és valószínűleg az oka is egyben – a személyességről való lemondás. A személyességről való lemondás kísérleteként láthatók innen nézve az apró elmozdulások és a nagyobb térközök az Egy harcos epikus szerelmi történetében is.

Ez a kiállítás is – igazodva az aktuális gyakorlathoz – egy leírással egészül ki, amiben el lehet olvasni, hogy mit látunk és miért. A kísérőszöveg sokszor nemcsak a koncepciót részletezi, hanem az egyes műveket is magyarázattal látja el. A Life is techno esetében ilyen például a fekete rácson látható neon-kompozíció. Ha valaki nem jönne rá, itt elolvashatja, hogy a művész saját tervezésű tipográfiájával neoncsövekből írt felirat a kiállítás címét rejti. Nem tudom, hogy a magyarázat nélkül hányan fedeznék fel, de én kíváncsi volnék rá. Már csak azért is tartom kevésbé szerencsésnek a kiállítást kísérő vezetőben megadni a mű „megfejtését”, mert a mű címe elég támpontot adhat hozzá, és arra is lehet számítani, hogy a látogatók között vannak, akik emlékeznek Puklus Péter egy korábbi kiállítására, ahol ugyanezt a szöveget hasonló stílusban dolgozta fel. A magyarázat sem a művet, sem pedig a kiállítást nem teszi érdekesebbé.

A kiállítás 2018. március 11-ig  látogatható.