A művet Magyarországon nem a tényleges címén ismerik. A többség által címként használt elnevezés ugyanis csak az alcím. A darab igazi címe The Young Person’s Guide to the Orchestra (Fiatalok zenekari kalauza). 1945-ben az akkor harminckét éves Britten felkérést kapott a brit Nevelésügyi Minisztériumtól, hogy komponáljon zenét egy dokumentumfilm számára, amelynek az volt a feladata, hogy a szimfonikus zenekar hangszereivel ismertesse meg a gyerekeket. A zeneszerzőnek egész életén át fontos alkotói tulajdonsága volt és maradt, hogy képesnek bizonyult megrendelésre, „alkalmi darabként”, sőt mint esetünkben, akár alkalmazott zeneként is remekműveket komponálni. Ezúttal is ezt tette. Kiválasztotta a 2. tételt, a Rondeau-t Henry Purcell Abdelazer szvitjéből, s ennek témájára komponált variációsorozatot. Alapgondolata az volt, hogy az egymást követő változatok szisztematikusan részekre bontják a szimfonikus zenekart: minden variáció újabb és újabb hangszert vagy hangszercsoportot mutat be. Így szemléletesen végig lehet haladni minden lehetséges instrumentumon, hogy azután legvégül, a fúgában látványosan összeálljon az Egész, és a gyerekek füle hallatára szülessen meg a telt és gazdag nagyzenekari hangzás.

Hámori Máté

A Fiatalok zenekari kalauza azonban nem csupán zenei hangokat tartalmazott. Készült a zeneműhöz összekötőszöveg is, amelyet Britten barátja, az Albert Herring librettistája, Eric Crozier írt. Nemrég, 2013-ban új szöveg született a brit bariton, Simon Butteriss tollából, később, 2015-ben még újabb – ezt az amerikai író-színész-humorista, John Hodgman fogalmazta meg. A mű zenéje azonban már nem sokkal az 1946-os, liverpooli ősbemutatót követően önállósult, s a darab a keletkezése óta eltelt évtizedekben többnyire szöveg nélkül hangzott el – így vált a hangversenyélet egyik legnépszerűbb 20. századi slágerévé. Ugyanakkor el kell ismernünk, hogy eredeti, ismeretterjesztő szerepét e nagyszerű kompozíció csak akkor töltheti be, ha kísérőszöveggel együtt szólal meg. S az is nyilvánvaló, hogy az említett ismeretterjesztő funkció nagyszerűen működik: a darab tökéletesen alkalmas arra, hogy hallgatása közben a gyerekek szórakozva ismerkedjenek meg a szimfonikus zenekar hangszereivel. 

Hámori Máté (1983) és az általa vezetett Óbudai Danubia Zenekar nem először adja elő a Britten-mű szöveges változatát. Magam is láttam-hallottam már ezt tőlük, 2014. november 8-án, a Zeneakadémia nagytermében, a Liszt-kukacok Akadémiája elnevezésű ifjúsági hangversenysorozat matinéján. Most ismét jelen lehettem egy hasonló eseményen, ezúttal a Budapest Music Center falai között. A zenekar már a megérkező közönséget is igyekezett egyrészt felszabadítani, másrészt bevezetni a zene világába, ennek érdekében az együttes hárfása és tubása (egymástól tisztes távolban) kiült hangszerével az előcsarnokba, és rövid dallamokkal szórakoztatta a gyerekeket – a tubás többnyire az utóbbi évek népszerű rajzfilmjeinek főcímzenéit játszotta. A koncertteremben aztán Britten műve szólalt meg szöveges változatban, de természetesen nem a régi angol összekötőszövegek valamelyikét hallottuk, hanem az erre a célra készült magyar változatot, melynek szerzője – ezt már a négy évvel ezelőtti esemény recenzenseként, annak idején megérdeklődtem – maga a karmester, Hámori Máté. Hámori nem prózát írt, hanem verset: egy hangsúlyos magyar nyolcasokban és hatosokban lejtő, kedves és közvetlen, aktualizálásokkal és humoros kiszólásokkal teli szöveget, amelyben a saját gyérülő hajára való önironikus utalástól a Star Warson át Caramel slágereiig sok mindenről szó esik.

Hámori szövegét, figyelembe véve, hogy nem profi tollforgató, hanem muzsikus írta, túlzás nélkül nevezhetjük remeklésnek: spontán, szellemes, találékony vers, mókás rímekkel, amelyek újra és újra nevetésre fakasztottak gyereket és felnőttet egyaránt. Ő maga olvasta fel, kitűnő előadóként, oldottan és természetesen, óvakodva attól, hogy „színészi teljesítményt” nyújtson. A szöveg úgy van megírva, hogy egy ponton egy önként jelentkező gyerek is a pódiumra léphessen, és vezényelhesse a zenekart. Egy szó mint száz: a dolog, akárcsak négy éve, most is remekül működött, Hámori és az ÓDZ Britten-produkciója profi módon kitalált, mégis hamvas és üde projekt, melyet remélem, bizonyára sokszor, sok helyen előadnak. Négy éve úgy éreztem, a célközönség a tíz év körüliek és a kevéssel tízen túliak közül került ki, most részben a (némiképp módosult) szöveg tartalmából-stílusából, részben a jelenlévőkön végigtekintve, inkább úgy véltem, a hat és tíz év közöttiek alkothatták a megcélzott korcsoportot. A zenekar jól, de nem kiemelkedő színvonalon játszott (igaz, egy effajta koncerten nem is a zenei kivitelezés perfekciója a legdöntőbb szempont), az élményt az együttes mögött a zenekar és a karmester képét felnagyítva mutató, hatalmas kivetítő fokozta.

Egyetlen hiányérzetem támadt csupán, amelyet már 2014-ben, az akkor hallott koncert után is megfogalmaztam: a koncerten maga Britten zeneműve kizárólag az összekötőszöveg által szétdarabolva szólalt meg, illetve a variációk után egyben hallottuk a fúgát – és ezzel kész, taps, mehettünk is haza. Maga a teljes mű nem hangzott fel, holott úgy hiszen, a gyerekeknek nagy élmény lett volna, ha a darabjaira szétszedett mű után összerakva, megszakítatlan folyamatként is meghallgathatják az Egészet. Mivel a műsor így alig volt hosszabb fél óránál, s mivel maga a zenemű teljes terjedelme mindössze tizenhét perc, biztos vagyok benne, hogy a gyerekek, még a kisebbek is, kibírtak volna egy ültükben háromnegyed órát, és nagyon élvezték volna, ha a részletek után a teljes kompozícióval is megismerkedhetnek. Négy éve is ezzel az óhajommal fejeztem be a recenziót, most is ezt teszem: jó volna, ha Hámori Máté és az Óbudai Danubia Zenekar ezt a megoldást is kipróbálná!