Mischa Maisky |
Orosz zeneszerzők műveit hallottuk ezen az estén, egy különleges érzékenységgel szerkesztett hangversenyen. Aki szereti az olyan műsorokat, amelyekben a kompozíciók tartalmaikkal egymásra utalva összekapaszkodnak, most különösen örülhetett, hiszen nemcsak az tette koherenssé a programot, hogy Rahmanyinov, Sosztakovics és Csajkovszkij egyformán az orosz lélek különleges gazdagságát képviseli, de az is, hogy mindhárom megszólaltatott mű valamiképp a ború, a melankólia, sőt kettő közülük egyértelműen és nevesíthető módon is a gyász lelkiállapotát ábrázolja a zene eszközeivel. Rahmanyinov korai, egytételes g-moll zongoratriója, amelyet 19 esztendősen, 1892-ben írt, az "Elégikus" alcímet viseli: ez a mű nem konkrét, személyhez köthető veszteséget sirat, csupán az élet fájdalmáról énekel. Sosztakovics e-moll zongoratriója (op. 67 – 1944) viszont a zeneszerző közeli barátját, a trió keletkezésének évében, negyvenkét évesen elhunyt polihisztort, Ivan Szollertyinszkijt siratja. Csajkovszkij pedig „egy nagy művész emlékének” ajánlotta 1882-ben befejezett a-moll trióját: a mű a nem sokkal korábban eltávozott barát, a zongoraművész–karmester–zeneszerző Nyikolaj Rubinstein tehetsége előtt tiszteleg.
Janine Jansen |
Közös játékukat két mozzanat uralta. Az egyik a rendkívül intenzív hangzásigény, amely számára a hangszeres hang a döntő mozzanat: a megszólalás ereje, a tónus zamata a meghatározó. Ez mind Maisky, mind Jansen vonós játékában mindvégig megfigyelhető volt, de a két zongorista számára is érzékelhetően döntő fontossággal bírt a hangzás szerepe. A másik alapvető tényezőt a muzsikálás vehemenciájában ismerhettük fel: a megmozdulások érzelem- és indulatgazdagsága mindvégig lényegi mozzanatként járult hozzá a produkciók hangulatához. Mindhárman nagy energiával, sodró lendülettel muzsikáltak, átadva magukat a zene szenvedélyének. Mindezt megkoronázta a folyamatosan érvényesülő virtuozitás, a hangszeres játék magasrendű perfekciója, amely ezen a koncerten soha nem hatott külsődleges „brillírozásként”, ehelyett mindig a tartalmat: a zene erejét, mélységét, gazdagságát juttatta érvényre. Ráadásként egy váratlan és jelentős kontrasztot hozó ajándékkal lepte meg az együttes (Itamar Golan részvételével) a közönséget: búcsúzóul Mendelssohn d-moll triójának (op. 49 – 1839) Andante con moto tranquillo tempójelzésű második tételét hallottuk tőlük. Olyan hangulattal – a béke és nyugalom dallamaival – köszöntek el, amely a koncerten megszólaltatott három mű egyikét sem jellemezte.