A Kammerorchester Basel – a Bázeli Kamarazenekar – nevét olvasva nekünk, magyaroknak Bartók jut eszünkbe, és persze azok a művek, amelyeket a zeneszerző Paul Sacher megrendelése nyomán az e nevet viselő együttesnek írt: a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, valamint a Divertimento. A mostani Bázeli Kamarazenekart azonban csak 1984-ben alapították – igaz, neve azonos a régi együttesével, és ami fontosabb: annak nyitott, kezdeményező szellemében és magas színvonalán dolgozik. Jelenlegi meghatározó karmester-partnerei közé tartozik többek közt Heinz Holliger és Giovanni Antonini – utóbbi neve azt is jelzi, hogy az együttestől a korhű előadópraxis sem idegen: a repertoár egy részét (a bécsi klasszika kora előtt keletkezett műveket) kópiahangszereken szólaltatják meg, a romantikus és modern kompozíciókat mai instrumentumokon játsszák. Hozzánk azonban nem karmesterrel érkeztek, hanem jelenlegi koncertmesterük, az izraeli születésű, később Kanadában Fenyves Lorándnál is tanult Daniel Bard vezetésével.

 

Bázeli Kamarazenekar

Mozart–Schubert-műsort hallottunk, s a logika, amely szerint az együttes a műveket elrendezte, a rendszeres koncertjárók emlékezetében felidézhette a Freiburger Barockorchester 2016 februárjában lezajlott, szintén zeneakadémiai fellépését. Akkor – egy másik nagyszerű bariton, Christian Gerhaher társaságában – az a zenekar is ugyanazt a hajdani koncertgyakorlatot idézte fel, amit a Bázeliek most. A 18. századi hangversenyeken (ahogy akkor nevezték: „akadémiákon”) még nem feltétlenül játszottak el egyben egy szimfóniát vagy más, többtételes művet, hanem akár énekszámokat is ékeltek a hangszeres tételek közé, sajátos alkalmi potpourrikat hozva létre. Ez történt most is: a koncert elején az első négy tétel csendült fel Mozart D-dúr („Postakürt”) szerenádjából (K. 320), majd az első rész további perceiben és a második elején Matthias Goerne énekelt három-három Schubert-dalt (Des Fischers Liebesglück, D. 933; Das Heimweh, D. 851; Ganymed, D. 544; Abendstern, D. 806; Pilgerweise, D. 789; Alinde, D. 904), hogy a koncert ismét Mozart jegyében fejeződjék be, a – sajnos ritkán hallható, pedig rendkívül szellemes és elegáns – D-dúr induló (K. 335) és a Postakürt-szerenád maradék három tételének megszólaltatásával.

 

Ha a bázeli zenekar játéka étel volna, megnyalnánk utána mind a tíz ujjunkat. Nagyszerűek! Mitől? Zenélésük csupa kedv, temperamentum, lendület, mutatós és olykor drámai ellentét. Mozartot sajátos „hibrid” hangszerparkkal tolmácsolták: modern vonóskar szintén modern fafúvókkal – de ugyanakkor natúrkürtök, natúrtrombiták és historikus üstdob. Az instrumentárium tehát vegyes volt, a zenei felfogás azonban egységes: tőről metszett régizenélés. Hiszen tudjuk: nem feltétlenül kell a historically informed játékhoz bélhúr, barokk vonó. Az ördög (vagy az angyal) a tempóvételekben, tagolásban, hangsúlyokban – a zene értelmezésében – lakik. És az utóbbi ezúttal kétséget sem hagyott historizmusa felől. Csupa tűz, csupa kontraszt volt a Bázeliek Mozartja, öröm volt hallgatni. Mindebben alighanem kulcsszerepet játszik Daniel Bard – azt ugyanis nem lehetett nem észrevenni, milyen ösztönző, felszabadító, mozgósító az ő muzsikusi jelenléte. Pompás muzsikus, aki körül pezseg az élet.

 

Matthias Goerne

A Schubert-dalokban Matthias Goerne teljesítménye igazolta az ötvenegy éves német bariton nemzetközi rangját. Tapasztalva a kifinomultságot, amellyel hangját kezeli, a tempólélegeztetést, az érzékeny hangsúlyokat, a dinamika gazdag árnyalatkészletét, a szövegi tartalmakat megélő, azokat kidomborító éneklés kultúráját, megállapíthattuk: Goerne nem hiába tanult (mások mellett) Dietrich Fischer-Dieskautól és Elisabeth Schwarzkopftól. Kultúra uralja előadásmódját, a Lied műfajával való kapcsolatát. Kétség nem fér hozzá: jelentős énekes, aki formátumos teljesítményt nyújt. Éppen ezért, ebben a kontextusban hatott furcsán két olyan mozzanat, amely produkciójának megkérdőjelezhető részét alkotta.

 

Az első maga a zenekari hangszerelésű dalok műsorra tűzése. Schubert nem véletlenül kultiválta a zongorakíséretes Lied műfaját: ez illett a korhoz, amelyben a dalokat a feltörekvő polgárság szalonjaiban, családi és/vagy baráti körben, tehát bensőséges körülmények között adták elő. A hangszerelések (amelyekről mindvégig nem tudhattuk meg, kitől származnak) igényesek, szépek, de műfaji szempontból félresiklatják, vakvágányra viszik Schubert dalait. Ezúttal mélyen igaz volt a mondás, mely szerint a kevesebb több lett volna. Másik problémám külsődlegesnek tűnhet, holott lényegi kérdést érint. Matthias Goerne csípőjének és felső testének ringásával, karjának jellegzetes „vezénylő” lengetésével kísérte saját énekét. Mivel a daléneklésben a zenei teljesítmény mellett a színészi alakítás is fontos, és a művész teljes teste részt vesz a dal előadásában, kínos volt nézni a ringatózást, amellyel az énekes újra és újra kiesett szerepéből, olyan magánszeméllyé válva, aki élvezi, hogy milyen kellemesen lehet hajladozni Schubert dallamaira. Nem fért a fejembe, hogy egy világklasszis hogyan veszítheti el így a kontrollt produkciójának egy része fölött. Tegyük hozzá a méltányosság kedvéért: valóban csak egy részről van szó, mert a vokális teljesítmény mindvégig magasrendű maradt. Ezúttal az járt jól, aki csukott szemmell hallgatta a Schubert-dalokat.